Megnyitó
beszéd a Sziddhártha Alosztály alakuló ülésén
Budapest, 2007. március 16.
Egyén – közösség – testvériség
"Magán a Társulaton belül
legyen valódi a Testvériség, amelyet képvisel. Elég volt a
megosztottságból, csak azok a különbözőségek maradjanak, amelyek
gazdagítanak. Tiszteljetek mindenkit, aki különbözik tőletek. Legyen a
ti Testvériségtek véleménykülönbség nélküli, vagyis feletti, mint ahogy
szépen felülemelkedett már a faji, vallási, társadalmi, nemi és
színbeli különbségeken." K.H.
Kedves Barátaim!
Köszöntelek Benneteket ezen a
tavaszi napon, az együttlét értékes órái közül ebben az ünnepi órában,
amikor alosztályunk átveszi alapító oklevelét és hivatalosan is elkezdi
működését.
Többszörösen is ünnepi ez az
alkalom. Legfőképpen természetesen azért, mert megszületett társulatunk
második alosztálya, a mi kis közösségünk. Azért is az, mert mindez a
Magyar Teozófiai Társulat megalakulásának 100. évfordulója idején
történik, amikor amúgy is hálás szívvel gondolunk a szellemi magot
ültető elődeink fáradságos munkájára. Ünnep, mert itt a tavasz, a
megújulás, a természet újjászületése: kipattannak a rügyek, a magokból
új csírák sarjadnak, és a facsemeték ágai virágba borulnak.
Tavaly novemberben határoztuk
el, hogy a társulat korábbi, tradicionális és valódi működésmódjához
hasonlóan megpróbálunk alosztályba szerveződni. Tettük ezt azért, mert
többünkben is felmerült az igény, hogy ne csupán egyéni tagokként,
lazán kapcsolódva legyünk a társulatban, hanem tegyük hozzá az egyénhez
a közösség erejét, ezzel is erősítve a teozófia szellemiségét. Azt is
vizionáltuk, hogy a második alosztályt követi majd egy harmadik és egy
negyedik, egészen a nemzeti társulat önálló jogállásának elnyeréséig.
Minden kornak, korszaknak van
egy bizonyos szellemi jellemzője, irányvonala, alaphangja, ami a kor
életén végigvonul – ez nevezzük korszellemnek. Mik a jelen és mik
voltak a közelmúlt vezérszólamai?
A XIX.
századtól egészen máig az egyéniség szempontja volt a legkimagaslóbb
vezérszólam. A többség önmagáért dolgozott és dolgozik ma is,
törekedett és fejlődött a múltban és ma is, öncélú, önmagától függő és
önmagáért felelős valakiként. Csak annyiban törődött másokkal,
amennyiben az okvetlenül szükséges volt, vagy erre a körülmények
ráutalták. A XX. század egy ettől különböző másik szempont
megszületését és erősödését is hozta, a közösségiét. Az egyén jogai és
kiváltságai visszaszorultak a közösség érdekei mögé. A társadalom
érdeke felette állt az egyén érdekeinek. A közösség szempontja az volt,
hogy mindenki egyenlő, egyenlő esélyű, kötelességű, és célú. Ez a két
szempont a történelem folyamán gyakran ütközött és ütközik ma is. Ez a
két szempont úgy is tekinthető, mint tézis és antitézis. Sokan úgy
vélik, hogy mivel e két tényező örökös harcban áll, vagy az egyiknek,
vagy a másiknak felül kell kerekednie. Mások úgy gondolják, hogy a
kiegyenlítődés a kettő között vagy inkább fölött van, és a kettő
magasabb szempontból való egyesítése lehetséges.
A
testvériség gondolatában egyfajta szintézisben egyesíthető, egyensúlyba
hozható egyén és közösség ellentéte. Ez egy lehetőség, a jövő emberiség
modellje, ami előttünk áll és a megvalósításra vár.
Mi is az
a testvériség? Vegyük példaként a hétköznapi életet. A testvérek egy
családban élnek. A család minden tagja más és más, minden tagja
egyéniség. A család minden tagjának mások az átöröklés és a környezeti
hatások által kifejődött jellemvonásai, céljai, hajlamai. De van bennük
valami, ami mindnyájukat összeköti annak ellenére, hogy különböznek
egymástól. Egy igazi családban annak ellenére, hogy ilyen
különbözőségek vannak, nem harcolnak egymással a különbözőségek
érvényesítéséért, hanem megtalálják annak a módját, hogy az egyéni
eltéréseket harmóniába hozzák. Megtalálják a lehetőségét annak, ahogy
ezeket az egyéni különbözőségeket mind egy közös célért mozgassák meg.
Az egyéni különbözőségek nem akadályozzák meg őket abban, hogy egymást
megértsék. A családban mindenki rokonom, testvérem, hozzátartozóm,
akivel az élet belső törvényszerűsége, mély összetartozás kapcsol
egybe. A formai különbségeken túl van valami belső, mélyebb
összetartozás. Valami közösség, valami magasabb szempont.
Vegyünk
egy másik példát, egy nagyzenekarét. A zenekarban nagyon sokféle
hangszer van: vonósok, fúvósok, dobok, hárfa és kasztanyetta. A zenekar
minden tagja egyéniség, mert a maga egyéni hangszerét a lehető
legtökéletesebben kell, hogy megszólaltassa. Minden egyes zenekari
tagnak arra kell törekednie, hogy amit ő fejez ki a zenekarban, azt
tisztán, tökéletesen, azaz legmesszebbmenően helyesen fejlessze ki,
minden más zenekari tagra tekintet nélkül. Ez a fejlesztés viszont nem
azért van, hogy mint egy jövendő szólistának külön kellene játszania,
hanem éppen azért, hogy ezt az egyéni tökéletességet egy közös célért,
a mű minél művészibb előadása érdekében közösségbe, egységbe,
harmóniába kapcsolja.
Mert az
igazi közösség csak akkor boldogulhat, ha az egyének fejlettek benne,
az egyén pedig csak akkor érheti el a maga tökéletességét, ha
képességeit gát és korlátozás nélkül a közösség rendelkezésére
bocsátja. A testvériség tehát egy olyan fogalom, ami által egyensúlyba
kerül egyéniség és közösség.
Az egyén
azért van, hogy közösséget alkosson, a közösség pedig azért, hogy az
egyén benne és általa tökéletesedjen. S minden együtt azért van, hogy
kifejezze a végtelen tudatot, amely kifejeződésre, kibontakozásra
törekszik.
Az emberiség egy csodálatos élő
organizmus, amelynek léte és létének beteljesedése sejtjeinek
összhangzó együttműködésétől függ. Az emberi test egyes sejtjeinek, sőt
egyes részeinek, a szerveknek nincs elkülönülten létjogosultságuk. Csak
az összehangzó egységbe kapcsolódásban találhatják meg a létük
értelmét. Ugyanúgy a társadalmat alkotó egyének életének is célja és
igazolása a közösség. Az egyén magába zártan nem lehet tökéletes, hanem
csak, mint a közösség szerves atomja, hiszen saját tökéletességén
munkálkodik akkor is, ha a közösségért dolgozik, ha a testvér atomok
közül annyit törekszik felemelni a maga nívójára, amennyit csak képes.
Az összetartozásból következik, hogy az egyén csak bizonyos fokig
emelkedhet egyedül. A további lehetőségekhez a közösség haladásáért
való munkán át vezet az út. Tökéletes egyén és tökéletes közösség tehát
el nem választható fogalmak.
H.P.
Blavatsky és Olcott amikor megalapította a Teozófiai Társulatot, az
első célkitűzéssel – ami az emberiség egyetemes testvérisége egyik
magvának megalkotása – már jelezték, hogy eljön majd egy olyan korszak
az emberiség fejlődésében, amikor a fejlődés csak ezen a módon lesz
lehetséges. A második célkitűzés azt fogalmazza meg, hogy
tanulmányozzuk az ember szellemi működésének minden részletét, amit az
emberiség valaha a világon szellemi téren alkotott. A tagok feladata,
hogy a sokaságban megtalálják a közös szempontot, a közösség
összetartozását. Hogy megtalálják azt, hogy minden filozófiában,
tudományban, vallásban és erkölcsben az emberiség egy közös célért
törekszik, hogy megoldja a lét és önmaga rejtélyét. Hogy erre képes
legyen, adták a harmadik célkitűzést, hogy tanulmányozzuk az
önmagunkban működő rejtett erőket. Ez azt jelenti, hogy a ma meglevő
képességeinken túl más, még fölfedezetlen belső törvényszerűségek és
képességek fölfedezésére is törekedjünk. A Társulat hármas
célkitűzésében is megtaláljuk tehát a hármas összefüggést. A Társulat
alapítói a testvériségből kiindulva a közösségen át jutottak el az
egyéniséghez.
Nem véletlen valószínűleg, hogy
eddig a világon nem sikerült megvalósítani az egyén és a közösség békés
kiegyenlítődését, és hogy ez a két szempont folyton, szinte
kibékíthetetlenül harcol egymással. Talán azért van mindez, mert a
kettő szintézise nem valósítható meg a gondolkodásnak és a szellemi
működésnek azon a nívóján, ahol ez a két fogalom jelenleg megjelenik.
Nem véletlenül tűzték célul társulatunk alapítói az első és
legfontosabb célkitűzésként a testvériség megvalósítását. Tudjuk, hogy
az emberiség fejlődését belülről és felülről irányítják és vezetik
olyanok, akik ezt a fejlődést már végigjárták. Róluk lehet igazán
elmondani azt, hogy ők a „közösség szellemét” testesítik meg. Mi pedig
a testvériség magjának megalkotása révén tudunk kapcsolódni a magasabb
testvériségen keresztül leáradó isteni erővel.
Mi az
értelme, mi az értéke egy társulatnak és legkisebb elemének az
alosztálynak? Egy alosztály és a társulat az emberiség egyetemes
testvériségének egyik magva. Ezért fontos az alosztályok szerepe a
társulat életében. Lehet valaki tagja a társulatnak egymaga,
elszigetelten, mindenki más nélkül, de akkor nem valósítja meg a
társulat első célkitűzését. Nagyon fontos a közvetlen jelenlét, mert ez
alakítja a kötelékeket, kapcsolatokat, amitől összeáll a mag. Az
alosztályi élet tehát rendkívül fontos. Az alosztálynak kettős
felelőssége van. Az egyik: elérhetővé tenni a teozófiát mások számára.
Olyan nyílt alkalmakat teremteni, amikor az alosztályok megmutatják,
továbbadják a teozófiát a nem teozófusoknak. Ezt fogalmazta meg
alosztályunk „külső” céljaként: előadásokkal, fordításokkal,
könyvekkel, levelezéssel, beszélgetésekkel az érdeklődők és az új
belépők segítségére lenni.
És kell,
hogy legyenek olyan alkalmak az alosztályban, amelyekbe csak társulati
tagokat vonnak be saját összejöveteleiken, mert itt formálódik meg a
mag. Ahol csak tagok vannak jelen, és ahol a tagok kölcsönösen hatnak
egymásra. Ehhez igen nagy elfogulatlanságra, nyílt szívre, széles
látókörre van szükség. Meg kell tanulnunk, hogy hogyan tartsuk
tiszteletben más emberek, más teozófusok gondolkodásmódját,
viselkedését, érzéseit. "Ezért a Teozófia azt várja és kívánja a
Társulat tagjaitól, hogy kölcsönösen nagy türelemmel és elnézéssel
viseltessenek egymás hibái iránt, jó szívvel segítsenek egymásnak az
igazságot felkutatni a természet minden területén, az erkölcsin és a
fizikain egyaránt." Belső munka ez a javából, méghozzá hatalmas: az
önfejlesztés, a felismert önátalakítás munkája.
Amikor a
teozófusok egy kis csoportja összejön, nemcsak a fizikai síkon alkotnak
csoportot, hanem más síkokon is. Egyfajta központtá válnak, amelyen
keresztül szellemi erő áramolhat be. Vezeték lehet. A társulat bizonyos
eszmékért van, és ezeknek az ereje a társulaton át áramlik le tagjaiba.
A Társulat vagy alosztály hatékonysága éppen azon múlik, hogy mennyire
tud egy testet alkotni és mekkora mértékben képes ezt az egységet a
magasabb világokba emelni. Ha egy testet tudunk alkotni az asztrális,
mentális és a magasabb világokban is, akkor számunkra, mint közösség
számára még nagyobb lehetőség nyílik, hogy vezetékké váljunk. Amíg ezt
nem tudjuk megtenni, addig kevesebbet tehetünk a világ gondolati
atmoszférájának megváltoztatásáért, kevesebbet tehetünk egy új, szebb
világ létrehozásáért. Az egység mindig erőt ad, az egyesülés és az
együttműködés pedig nélkülözhetetlen.
Kedves Barátaim!
Ez most a
másokkal, az együtt ideje. Sorsfeladatunk közös, rajtunk áll
megteremteni majd élni az egységet, a közösséget. Az ősi tanítás azt
mondja, hogy minden valódi közösség alapja az Istennel való közösség.
„Vágd meg a fügét! Mi van
benne? Csak mag? Vágd szét a magvat! Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a
magban, ez nő meg fává, ez a láthatatlan: ez a lélek, a mindenség
csírája, ez a valóság, ez a könnyű pára…
Eltűnik, mintha sót teszel a
vízbe, de ott az íze: mindenen átcsap az örök lehellet: az Isten él, az
Isten a Te lelked: ez a Valóság, melynek nincs halála, ez a Mindenség,
ez a könnyű pára: Ez Vagy Te…”
Ha fönt
nincs igazodási pontunk, alul, „vízszintesen” sem tudunk egymással
tartósan megegyezni. Ha közös a szellemiség, akkor létrejön az igazi
közösség.
Ezeknek a
gondolatoknak a jegyében a Sziddhártha Alosztály alakuló ülését
megnyitom.1
Megkértelek Benneteket, hogy tegyük közösen
ünnepivé ezt a mai alkalmat, így aki hozott magával egy-egy idézetet
vagy keresetlen gondolatát szeretné elmondani, az adja át mintegy
ajándékként az „újszülött” alosztálynak!
1
A megnyitót Martinovich Ernő: A közösség szelleme c. előadása
felhasználásával készítette és az alakuló ülésen elmondta: Nagyiday
Adrienne
|