Megnyitó beszéd a Sziddhártha Alosztály alakuló ülésén

Budapest, 2007. március 16.

Egyén – közösség – testvériség

"Magán a Társulaton belül legyen valódi a Testvériség, amelyet képvisel. Elég volt a megosztottságból, csak azok a különbözőségek maradjanak, amelyek gazdagítanak. Tiszteljetek mindenkit, aki különbözik tőletek. Legyen a ti Testvériségtek véleménykülönbség nélküli, vagyis feletti, mint ahogy szépen felülemelkedett már a faji, vallási, társadalmi, nemi és színbeli különbségeken." K.H.

Kedves Barátaim!

Köszöntelek Benneteket ezen a tavaszi napon, az együttlét értékes órái közül ebben az ünnepi órában, amikor alosztályunk átveszi alapító oklevelét és hivatalosan is elkezdi működését.

Többszörösen is ünnepi ez az alkalom. Legfőképpen természetesen azért, mert megszületett társulatunk második alosztálya, a mi kis közösségünk. Azért is az, mert mindez a Magyar Teozófiai Társulat megalakulásának 100. évfordulója idején történik, amikor amúgy is hálás szívvel gondolunk a szellemi magot ültető elődeink fáradságos munkájára. Ünnep, mert itt a tavasz, a megújulás, a természet újjászületése: kipattannak a rügyek, a magokból új csírák sarjadnak, és a facsemeték ágai virágba borulnak.

Tavaly novemberben határoztuk el, hogy a társulat korábbi, tradicionális és valódi működésmódjához hasonlóan megpróbálunk alosztályba szerveződni. Tettük ezt azért, mert többünkben is felmerült az igény, hogy ne csupán egyéni tagokként, lazán kapcsolódva legyünk a társulatban, hanem tegyük hozzá az egyénhez a közösség erejét, ezzel is erősítve a teozófia szellemiségét. Azt is vizionáltuk, hogy a második alosztályt követi majd egy harmadik és egy negyedik, egészen a nemzeti társulat önálló jogállásának elnyeréséig.

Minden kornak, korszaknak van egy bizonyos szellemi jellemzője, irányvonala, alaphangja, ami a kor életén végigvonul – ez nevezzük korszellemnek. Mik a jelen és mik voltak a közelmúlt vezérszólamai?

A XIX. századtól egészen máig az egyéniség szempontja volt a legkimagaslóbb vezérszólam. A többség önmagáért dolgozott és dolgozik ma is, törekedett és fejlődött a múltban és ma is, öncélú, önmagától függő és önmagáért felelős valakiként. Csak annyiban törődött másokkal, amennyiben az okvetlenül szükséges volt, vagy erre a körülmények ráutalták. A XX. század egy ettől különböző másik szempont megszületését és erősödését is hozta, a közösségiét. Az egyén jogai és kiváltságai visszaszorultak a közösség érdekei mögé. A társadalom érdeke felette állt az egyén érdekeinek. A közösség szempontja az volt, hogy mindenki egyenlő, egyenlő esélyű, kötelességű, és célú. Ez a két szempont a történelem folyamán gyakran ütközött és ütközik ma is. Ez a két szempont úgy is tekinthető, mint tézis és antitézis. Sokan úgy vélik, hogy mivel e két tényező örökös harcban áll, vagy az egyiknek, vagy a másiknak felül kell kerekednie. Mások úgy gondolják, hogy a kiegyenlítődés a kettő között vagy inkább fölött van, és a kettő magasabb szempontból való egyesítése lehetséges.

A testvériség gondolatában egyfajta szintézisben egyesíthető, egyensúlyba hozható egyén és közösség ellentéte. Ez egy lehetőség, a jövő emberiség modellje, ami előttünk áll és a megvalósításra vár.

Mi is az a testvériség? Vegyük példaként a hétköznapi életet. A testvérek egy családban élnek. A család minden tagja más és más, minden tagja egyéniség. A család minden tagjának mások az átöröklés és a környezeti hatások által kifejődött jellemvonásai, céljai, hajlamai. De van bennük valami, ami mindnyájukat összeköti annak ellenére, hogy különböznek egymástól. Egy igazi családban annak ellenére, hogy ilyen különbözőségek vannak, nem harcolnak egymással a különbözőségek érvényesítéséért, hanem megtalálják annak a módját, hogy az egyéni eltéréseket harmóniába hozzák. Megtalálják a lehetőségét annak, ahogy ezeket az egyéni különbözőségeket mind egy közös célért mozgassák meg. Az egyéni különbözőségek nem akadályozzák meg őket abban, hogy egymást megértsék. A családban mindenki rokonom, testvérem, hozzátartozóm, akivel az élet belső törvényszerűsége, mély összetartozás kapcsol egybe. A formai különbségeken túl van valami belső, mélyebb összetartozás. Valami közösség, valami magasabb szempont.

Vegyünk egy másik példát, egy nagyzenekarét. A zenekarban nagyon sokféle hangszer van: vonósok, fúvósok, dobok, hárfa és kasztanyetta. A zenekar minden tagja egyéniség, mert a maga egyéni hangszerét a lehető legtökéletesebben kell, hogy megszólaltassa. Minden egyes zenekari tagnak arra kell törekednie, hogy amit ő fejez ki a zenekarban, azt tisztán, tökéletesen, azaz legmesszebbmenően helyesen fejlessze ki, minden más zenekari tagra tekintet nélkül. Ez a fejlesztés viszont nem azért van, hogy mint egy jövendő szólistának külön kellene játszania, hanem éppen azért, hogy ezt az egyéni tökéletességet egy közös célért, a mű minél művészibb előadása érdekében közösségbe, egységbe, harmóniába kapcsolja.

Mert az igazi közösség csak akkor boldogulhat, ha az egyének fejlettek benne, az egyén pedig csak akkor érheti el a maga tökéletességét, ha képességeit gát és korlátozás nélkül a közösség rendelkezésére bocsátja. A testvériség tehát egy olyan fogalom, ami által egyensúlyba kerül egyéniség és közösség.

Az egyén azért van, hogy közösséget alkosson, a közösség pedig azért, hogy az egyén benne és általa tökéletesedjen. S minden együtt azért van, hogy kifejezze a végtelen tudatot, amely kifejeződésre, kibontakozásra törekszik.

Az emberiség egy csodálatos élő organizmus, amelynek léte és létének beteljesedése sejtjeinek összhangzó együttműködésétől függ. Az emberi test egyes sejtjeinek, sőt egyes részeinek, a szerveknek nincs elkülönülten létjogosultságuk. Csak az összehangzó egységbe kapcsolódásban találhatják meg a létük értelmét. Ugyanúgy a társadalmat alkotó egyének életének is célja és igazolása a közösség. Az egyén magába zártan nem lehet tökéletes, hanem csak, mint a közösség szerves atomja, hiszen saját tökéletességén munkálkodik akkor is, ha a közösségért dolgozik, ha a testvér atomok közül annyit törekszik felemelni a maga nívójára, amennyit csak képes. Az összetartozásból következik, hogy az egyén csak bizonyos fokig emelkedhet egyedül. A további lehetőségekhez a közösség haladásáért való munkán át vezet az út. Tökéletes egyén és tökéletes közösség tehát el nem választható fogalmak.

H.P. Blavatsky és Olcott amikor megalapította a Teozófiai Társulatot, az első célkitűzéssel – ami az emberiség egyetemes testvérisége egyik magvának megalkotása – már jelezték, hogy eljön majd egy olyan korszak az emberiség fejlődésében, amikor a fejlődés csak ezen a módon lesz lehetséges. A második célkitűzés azt fogalmazza meg, hogy tanulmányozzuk az ember szellemi működésének minden részletét, amit az emberiség valaha a világon szellemi téren alkotott. A tagok feladata, hogy a sokaságban megtalálják a közös szempontot, a közösség összetartozását. Hogy megtalálják azt, hogy minden filozófiában, tudományban, vallásban és erkölcsben az emberiség egy közös célért törekszik, hogy megoldja a lét és önmaga rejtélyét. Hogy erre képes legyen, adták a harmadik célkitűzést, hogy tanulmányozzuk az önmagunkban működő rejtett erőket. Ez azt jelenti, hogy a ma meglevő képességeinken túl más, még fölfedezetlen belső törvényszerűségek és képességek fölfedezésére is törekedjünk. A Társulat hármas célkitűzésében is megtaláljuk tehát a hármas összefüggést. A Társulat alapítói a testvériségből kiindulva a közösségen át jutottak el az egyéniséghez.

Nem véletlen valószínűleg, hogy eddig a világon nem sikerült megvalósítani az egyén és a közösség békés kiegyenlítődését, és hogy ez a két szempont folyton, szinte kibékíthetetlenül harcol egymással. Talán azért van mindez, mert a kettő szintézise nem valósítható meg a gondolkodásnak és a szellemi működésnek azon a nívóján, ahol ez a két fogalom jelenleg megjelenik. Nem véletlenül tűzték célul társulatunk alapítói az első és legfontosabb célkitűzésként a testvériség megvalósítását. Tudjuk, hogy az emberiség fejlődését belülről és felülről irányítják és vezetik olyanok, akik ezt a fejlődést már végigjárták. Róluk lehet igazán elmondani azt, hogy ők a „közösség szellemét” testesítik meg. Mi pedig a testvériség magjának megalkotása révén tudunk kapcsolódni a magasabb testvériségen keresztül leáradó isteni erővel.

Mi az értelme, mi az értéke egy társulatnak és legkisebb elemének az alosztálynak? Egy alosztály és a társulat az emberiség egyetemes testvériségének egyik magva. Ezért fontos az alosztályok szerepe a társulat életében. Lehet valaki tagja a társulatnak egymaga, elszigetelten, mindenki más nélkül, de akkor nem valósítja meg a társulat első célkitűzését. Nagyon fontos a közvetlen jelenlét, mert ez alakítja a kötelékeket, kapcsolatokat, amitől összeáll a mag. Az alosztályi élet tehát rendkívül fontos. Az alosztálynak kettős felelőssége van. Az egyik: elérhetővé tenni a teozófiát mások számára. Olyan nyílt alkalmakat teremteni, amikor az alosztályok megmutatják, továbbadják a teozófiát a nem teozófusoknak. Ezt fogalmazta meg alosztályunk „külső” céljaként: előadásokkal, fordításokkal, könyvekkel, levelezéssel, beszélgetésekkel az érdeklődők és az új belépők segítségére lenni.

És kell, hogy legyenek olyan alkalmak az alosztályban, amelyekbe csak társulati tagokat vonnak be saját összejöveteleiken, mert itt formálódik meg a mag. Ahol csak tagok vannak jelen, és ahol a tagok kölcsönösen hatnak egymásra. Ehhez igen nagy elfogulatlanságra, nyílt szívre, széles látókörre van szükség. Meg kell tanulnunk, hogy hogyan tartsuk tiszteletben más emberek, más teozófusok gondolkodásmódját, viselkedését, érzéseit. "Ezért a Teozófia azt várja és kívánja a Társulat tagjaitól, hogy kölcsönösen nagy türelemmel és elnézéssel viseltessenek egymás hibái iránt, jó szívvel segítsenek egymásnak az igazságot felkutatni a természet minden területén, az erkölcsin és a fizikain egyaránt." Belső munka ez a javából, méghozzá hatalmas: az önfejlesztés, a felismert önátalakítás munkája.

Amikor a teozófusok egy kis csoportja összejön, nemcsak a fizikai síkon alkotnak csoportot, hanem más síkokon is. Egyfajta központtá válnak, amelyen keresztül szellemi erő áramolhat be. Vezeték lehet. A társulat bizonyos eszmékért van, és ezeknek az ereje a társulaton át áramlik le tagjaiba. A Társulat vagy alosztály hatékonysága éppen azon múlik, hogy mennyire tud egy testet alkotni és mekkora mértékben képes ezt az egységet a magasabb világokba emelni. Ha egy testet tudunk alkotni az asztrális, mentális és a magasabb világokban is, akkor számunkra, mint közösség számára még nagyobb lehetőség nyílik, hogy vezetékké váljunk. Amíg ezt nem tudjuk megtenni, addig kevesebbet tehetünk a világ gondolati atmoszférájának megváltoztatásáért, kevesebbet tehetünk egy új, szebb világ létrehozásáért. Az egység mindig erőt ad, az egyesülés és az együttműködés pedig nélkülözhetetlen.

Kedves Barátaim!

Ez most a másokkal, az együtt ideje. Sorsfeladatunk közös, rajtunk áll megteremteni majd élni az egységet, a közösséget. Az ősi tanítás azt mondja, hogy minden valódi közösség alapja az Istennel való közösség.

„Vágd meg a fügét! Mi van benne? Csak mag? Vágd szét a magvat! Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban, ez nő meg fává, ez a láthatatlan: ez a lélek, a mindenség csírája, ez a valóság, ez a könnyű pára…

Eltűnik, mintha sót teszel a vízbe, de ott az íze: mindenen átcsap az örök lehellet: az Isten él, az Isten a Te lelked: ez a Valóság, melynek nincs halála, ez a Mindenség, ez a könnyű pára: Ez Vagy Te…”

Ha fönt nincs igazodási pontunk, alul, „vízszintesen” sem tudunk egymással tartósan megegyezni. Ha közös a szellemiség, akkor létrejön az igazi közösség.

Ezeknek a gondolatoknak a jegyében a Sziddhártha Alosztály alakuló ülését megnyitom.¹

^{Megkértelek Benneteket, hogy tegyük közösen ünnepivé ezt a mai alkalmat, így aki hozott magával egy-egy idézetet vagy keresetlen gondolatát szeretné elmondani, az adja át mintegy ajándékként az „újszülött” alosztálynak!}

^{1 A megnyitót Martinovich Ernő: A közösség szelleme c. előadása felhasználásával készítette és az alakuló ülésen elmondta: Nagyiday Adrienne}