sziddhartha
                    .: 22. Cikk :.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


InterStat.hu


I.  A Karma Marga, a cselekvés ösvénye
II. A Dzsnána Marga, a bölcsesség ösvénye
III. A Bhakti Marga, az odaadás ösvénye

 

A SPIRITUÁLIS FEJLŐDÉS ÖSVÉNYEI I.

A Karma Marga, a cselekvés ösvénye

 

Mottó:
Három kapu visz be a templomba:
Tudás, munka, imádság kapuja;
S ha valaki künn áll várakozva,
Bármelyiken bejut, ha akarja.

A Bhagavad Gíta három ösvényt említ, amelyeket az ember követve eléri a felszabadulást. Ez a három ösvény a Karma Marga, a cselekvés, a Dzsána Marga, a bölcsesség és a Bhakti Marga, az odaadás útja, de hogy melyiken járunk, az lelkialkatunktól függ.

A három ösvény bizonyos értelemben mégis csak egy. Bár módszereik különböznek, de céljuk egy, hiszen mind a három az Énhez vezet. Az utak végül összefutnak, és mindegyik megszerzi a másik kettő sajátosságait is. Senki sem halad csak az egyiken, hiszen sem az odaadás, sem a bölcsesség nem ér semmit, ha a cselekedetekben nem nyilvánul meg. Viszont veszélyes az a cselekvés, amelyet Isten nélkül és nem a bölcsesség vezérletével viszünk véghez.

"A tettek útja titokzatos út" - mondja Krisna, amikor a karma ösvényéről beszél. A Gíta sok nagy tanítása között részletesen foglalkozik a helyes cselekvéssel. Cselekvésre kényszerült és benne elmerült nyugati világunknak a Gíta a karma-jóga gyakorlását ajánlja. Ezért vizsgáljuk meg először a cselekvés ösvényét, a Karma Margát.

A karma szanszkritül cselekvést jelent, de nem úgy, ahogyan azt az európai érti. A keleti ember számára világos, hogy a cselekvést mindig megelőzi egy gondolat, majd pedig egy hatás követi. Minden cselekvésnek megvan a múltja, amely megelőzi, és a jövője, amely követi. Minden cselekedet az okok és okozatok végtelen láncolatának egy-egy láncszeme, mert minden okozatból ok lesz, és minden ok egyszer okozat volt. Ennek alapján a karmát szokás az ok-okozat vagy a hatás-ellenhatás törvényének is nevezni.

A karma tana szerint az életek láncolatában a jelenlegi élet csupán egyetlen láncszem, amelyet részben az előző életekben véghezvitt cselekedetek, részben a hozott életfeladatok határoznak meg. A karma nem büntetés vagy jutalom, hanem a természeti törvények elkerülhetetlen működése, a "Ki mint vet, úgy arat" elv testet öltése. Amikor az ember úgy érzi, hogy bünteti az élet, vagy éppen ajándékot kap, tudnia kell, hogy valamikor mindkettőért tett valamit.

Egy természeti törvény ismeretében az ember ura lesz annak, nem pedig rabszolgája. Így a karma törvénye - ha megértjük - olyan erő, amely a fejlődésünket segíti elő.
A Karma Marga, a cselekvés ösvénye az, amelyen az emberiség nagy tömege vakon és teljesen öntudatlanul halad, anélkül, hogy akár a módszert, akár a célt ismerné. Hosszú út ez, több tucat életen át tartó utazás. Fajunk történetét megvizsgálva azt látjuk, hogy az ember mindenféle cselekvésbe veti bele magát, megrohanja a legkülönbözőbb tárgyakat, nyugtalanul keresi a külvilágban a kielégülést. Mindig többet és többet próbál megszerezni, felhalmozni. Mindezt elsősorban növekvő aktivitással, nagy mozgási energiával, az erőfeszítés fokozott összpontosításával és szüntelen cselekvéssel viszi véghez.

Eleinte a cselekvés gyümölcse iránti vágy a késztető erő. Az ember örülni szeretne, boldogságra vágyik. De ez a kezdeti öntudatlan keresés, vak vágy a boldogság, a kielégülés, az öröm után is egyfajta Istenkeresés. A lélek öntudatlanul vagy tudatosan mindig keres, s fejlettségi fokától függ, mennyire fogja fel a végső célt és a célhoz vezető eszközöket. Mindnyájunkban ott lakozik egy fölfelé irányuló belső törekvés. A boldogság téves keresése is tapogatózás Isten felé. Többet ér bármilyen cselekvés, mint a cselekvés kerülése, többet ér a rosszul irányított energia az abszolút tétlenségnél, a mozgás teljes hiányánál.

Fejlődése elején az emberi természet mozgató rugói a legdurvább állati vágyak. Olyanok ezek, mintha a természet ostorának csípései volnának, amelyek a lusta lényeket erőfeszítésre kényszerítik, és a cselekvés ösvényére hajtják. Az embert vágyakkal lehet mozgásba hozni, olyanokkal, amikre természete válaszol. Fokozatosan felismeri, hogy ezek az állatias vágyak lealázók, méltatlanok hozzá, és elzárják előle a magasabb lehetőségeket. Így a karma ösvényén haladva az embert később az a vágy tölti el, hogy különb gyümölcsöt termeljen cselekedeteivel. Ekkor emberünk rendkívül aktívvá válik, nagy lendülettel tör ki minden irányba, erői túltengők, elsöprők, támadók és harciasak. A külső világba veti magát, az érzékek és az elme tevékenysége hajtja, kielégüléseket keres, és cselekvésének gyümölcsére vágyik. Ez kétféle lehet aszerint, hogy az eredményt ebben a világban, vagy a másvilágon akarja-e élvezni.

Kevésbé anyagias korokban, amikor a vallásnak uralkodó befolyása van, és az emberek hisznek a lélek halhatatlanságában, a cselekvés gyümölcsét a túlvilágon kívánják learatni. De ha a jelenlegi idők folyamataira figyelünk, azt láthatjuk, hogy a cselekvés gyümölcsét az emberek ebben az életben akarják leszüretelni, mert ez a gyümölcs az anyagi gazdagság megszerzését és birtoklását jelenti. Ez a célja minden küszködésének, folytonosan kényelmének növelésén fáradozik. Elképzelhetetlennek tartja, hogy olyasvalamit cselekedjen, aminek hasznát nem ezen a földi, anyagi síkon nyeri el. A tevékenységet csak úgy ismeri el, ha a fizikai, a külső, vagyis az alacsonyabb világban hoz gyümölcsöt.

Napjainkban a tárgyak hihetetlen sokszorozódását látjuk, verseny folyik a vágyakat kielégítő tárgyak és új vágyak felkeltése között, amelyek kielégítésére újabb tárgyak válnak majd szükségessé. Állandóan tart ez a mérkőzés: egyrészről a világtól, a gazdaságtól és az élvezetektől fáradt embereket látjuk, akik új szenzációkra, új tevékenységekre, új energia-levezetési lehetőségekre vágyakoznak, másrészről ott vannak azok, akik táplálják és gerjesztik a vágyakat.
A kielégülés nyughatatlan keresésének, amely fokozott tevékenységben nyilvánul meg, nem látszik a vége. Mindig többet lehet megszerezni, mindig többet lehet összegyűjteni, az ember azonban kielégületlen marad, mert nem találja benne Istent. Egész életén át robotol a jólétért, de elégedetlen, és valami több után sóvárog. Ahogyan nem olthatjuk el a tüzet azzal, ha olajat öntünk rá, úgy a vágyat sem szüntethetjük meg azzal, ha kielégítjük. Egy idő után a karma ösvényén haladó felismeri ezt. Felismeri, hogy minél többre tesz szert, annál elégedetlenebb. Csalódik mélyen és keserűn. Ekkor jelentkezik a menekülés, a lemondás az érzékek tárgyairól. De újra csak kiábrándulás és szomorúság vár az ilyen emberre, mert megtapasztalja, hogy hiába fut a tárgyak elől, a vágyat magát nem tudja kiirtani. Rájön arra, hogy az utánuk való sóvárgás elől nincs hova bújni, mert a vágyak nem szűnnek meg azzal, ha külsőleg visszavonulunk a vágy tárgyaitól, gyökereik mélyebben lenyúlnak az emberi természetbe. Csak gondoljunk a kolostorok világáról szóló történetekre, és láthatjuk, hogy a vágyak a visszavonultság környezetében is előtörhetnek.
Ekkorra az Istenkeresés már tudatossá válik, az ember világosan felismeri a célt, és rájön, hogy mégis cselekednie kell, de a cselekvéshez új és isteni indítékot kell találnia. Ez valóban változás, és nem kell hozzá sem elvonulás, sem remetelét, nem kell elhagynunk lakóhelyünket, amelyet a karma jelölt ki számunkra a világban, nem kell feladni a család vagy a nemzet iránti kötelességeket, hanem új szellemet kell vinni ezeknek a kötelességeknek a teljesítésébe.

A fejlődés e szakaszában az ember már az emberiség javáért dolgozik. Nagyszerű terveket sző, mások megsegítésén töri a fejét. Új módszereket talál ki, hogy vagyonát és képességeit embertársai javára fordítsa. Ezen a ponton azonban megjelenik a kísértés egy finomabb, ravaszabb formája. Újra megjelenik az eredmény-keresés, mert amikor az ember jótékonysági tervei megvalósításán fáradozik, fontosnak tartja, hogy elgondolásai sikerüljenek. Eredményt akar felmutatni, embertársai szeretetére, hálájára, elismerésére vágyik. Vagyis viszonzást vár tetteiért. Ez azonban helytelen, mert ha személyes indokok mozgatják, a vágyott eredmények megkötik, bilincsbe verik.

Ezután újabb lecke következik, amely egy lépéssel tovább vezet az ösvényen. Ez a lemondás a tevékenység minden gyümölcséről, a személyes énben gyökerező minden indíték boldog és örömteli elengedése, megszabadulás az elvárásoktól. Tökéletes lemondásra van szükség, és az egyetlen cél a kötelesség teljesítése marad. Bármi legyen is a tett gyümölcse, az embernek szilárdnak és rendíthetetlennek kell maradnia: "Siker és balsiker között légy egyensúlyozott!"

A karma ösvényének követése ezen a szinten: nem keresni a cselekvést, ha a helyzet nem kívánja, de elvégezni a munkát, ha a körülmények erre késztetnek, és tökéletes közöny minden eredménnyel szemben. Aki így járja a karma ösvényét, éppoly boldog a kunyhóban, mint a palotában. A környező dolgok nem érintik, és nem befolyásolják többé, hiszen tudja, hogy mindez az anyag múló káprázata, a természet külső energiája.

Fenséges, nemes élet ez, de küzdelmes élet: kívánatos tárgyak környezetében élni, és tökéletesen közönyösnek maradni. Gazdagság vagy szegénység, élvezet vagy fájdalom, megbecsülés vagy gyalázat közepette egyforma megelégedéssel, egyforma derűvel és nyugalommal élni. Aki így él, közeledik ahhoz a szinthez, amelyen az ösvények egybeolvadnak. Az ilyen életből - amely semmire nem tart igényt, amely semmit nem keres, semmit nem követel, semmit meg nem tagad - fakad a bölcsesség.

A karma ösvényének utolsó lépése az áldozat leckéje, amikor minden cselekvést nemcsak elvárásoktól mentesen, Istennek felajánlott áldozatként kell végrehajtani. Az út vége felé közelítő ember minden cselekedete az istentisztelet egy fajtájává válik, minden cselekedete a Legfelsőbb dicsőítésének egy mozzanata. S végül az ember az Úrral együttműködve eléri az áhított célt, eléri az egyesülést az Énnel, az Istennel.

Az ősi tanítások gyakran a vágyak megszüntetését javasolják, de mint láttuk, ez csak egy hosszú utazás végső szakaszán lehetséges. Ha van elég bátorságunk őszintén szembenézni önmagunkkal, és bevallani, hogy az út melyik szakaszán tartunk, akkor saját fejlődésünkért azzal tehetünk legtöbbet, ha a következő szakasz megvalósítását tűzzük ki magunk elé célként, mert az utat csak lépésenként lehet bejárni.

 

A Dzsnána Marga, a bölcsesség ösvénye

 

A Bhagavad Gíta három ösvényt említ, amelyeket az ember követve eléri a felszabadulást. Ez a három ösvény a Karma Marga, a cselekvés, a Dzsána Marga, a bölcsesség és a Bhakti Marga, az odaadás útja, de hogy melyiken járunk, az lelkialkatunktól függ.

A három ösvény bizonyos értelemben mégis csak egy. Bár módszereik különböznek, de céljuk egy, hiszen mind a három az Énhez vezet. Az utak végül összefutnak, és mindegyik megszerzi a másik kettő sajátosságait is.
Sorozatunk első részében megvizsgáltuk a cselekvés ösvényét, most pedig az Istenhez vezető második nagy úttal, a bölcsesség ösvényével foglalkozunk, amelyen azok haladnak, akik lelki alkatában a tudásra való törekvés az uralkodó jellemző.

Az előző részben megállapítottuk, hogy a cselekvés ösvényén jár az emberiség nagy része, ezzel szemben a tudás ösvénye csak keveseké. Ezt az ösvényt az emberiség nagy tömegei nem követhetik, mert itt különleges veszélyek leselkednek a gyakorlatlanokra, és azokra, akik a megtisztulás előzetes lépéseit még nem tették meg. Sem a cselekvés, sem az odaadás útja nem tartogat annyi lehetőséget a félreértésre, a dolgok összekeverésére, a tökéletesen rossz irány követésére, mint a bölcsesség ösvénye.

Az utat mindkét oldalról csapdák övezik, amelyeket nem könnyű észrevenni és elkerülni. Nézzük, milyen csapdákkal és veszélyekkel találkozhat az óvatlan utazó!
Akik ezen az úton indulnak el, már az első lépéseknél is tiszta és világos értelemre van szükségük. Elsőrendű észbeli képességeket és széles látókört kell kifejleszteniük. Emellett elengedhetetlen egyfajta szellemi-lelki emelkedettség, amely megakadályozza a kereső embert abban, hogy a megszerzett tudást helytelenül használja. Fontos, hogy a törekvést ne színezze át semmi olyan vágyakozás, amely önös érdekeket vagy az érzékek kielégítését szolgálja.

Az ösvény korai fokozatain a tudást saját magáért keresik. Semmit nem kérnek cserébe, mert csak a felfedezés gyönyörűsége kedvéért kutatnak, és azért az örömért, amit a tág látókörű értelem és az elme képességeinek tudatos fokozása nyújt. Ezek az emberek nem törődnek az élvezetekkel, a kéjvággyal, a hatalommal, a gazdagsággal. Magában a keresésben rejlik a jutalmuk. Egyedül talán a hírnév utáni vágy kísérti meg őket. Szenvedélyesen, akár életük feláldozásáig keresik a tudást. Szeretnék megismerni a világegyetem összetételét, az emberi test működését, kikutatni a természet minden rejtett titkát, felszívni mindazt a tudást, amit a külső világ nyújthat.

A tudás azonban nem egyenlő a bölcsességgel. Az utazónak rá kell jönnie, hogy a jelenségek megismerésének és a kutatásnak nincs határa. Az értelemnek be kell ismernie, hogy kimeríthetetlen a tudás tárháza. Tudás tornyosul tudásra, világok halmozódnak egymásra, s a kereső ember kimerülten hanyatlik le, legyőzve, meghiúsult reménnyel, mert nem képes tudását teljessé tenni.

"A bölcsesség nem az ismeretek sokasága, hanem a lényeg ismerete" - tartja a mondás. Így az ösvény magasabb fokán ráébred a kutató, hogy nem szükséges minden tudást megszereznie ahhoz, hogy az igazi bölcsességet elnyerje. Felismeri, hogy a tudás tudatlanság akkor, ha csak a külső jelenségek vizsgálatára szorítkozik, és nem kell bejárnia az egész világegyetemet ahhoz, hogy Istenre találjon. A tudás Isten ismeretévé válik, az okosság pedig bölcsességgé.

A tudástól a bölcsességig vezető lépés a keresés bármely pontján megtehető, mert Isten mindenben ott rejtőzik. "Nem létezhet nélkülem semmi, akár mozgó dolog, akár mozdulatlan." (Bhagavad Gíta) Az ember homályosan megérzi a sokféleségben rejlő egységet, s belefáradva a véget nem érő kutatásba végül rádöbben, hogy el kell engednie a tárgyak sokaságát, és el kell fordulnia a külső világtól.
Befelé kell néznie, a középpont felé irányítania tekintetét. Kutassa bár át az egész világegyetemet, sehol a felszínen meg nem találja Istent. Ekkor ébred föl az emberben lassan és fokozatosan érvényesülve, a jelenségek zűrzavarából kiemelkedve a megkülönböztető képesség. Felismeri és megkülönbözteti az örökkévalót a mulandóban, az Ént a tárgyakban, a sokban elrejtett Egyet, minden kutatás igazi végcélját. Az ember megtanul különbséget tenni a látszat és a lényeg, a csalóka és a valódi, a hamis és a mögötte rejlő igaz között. A megkülönböztetésnek ez a képessége az első lépés, amely a puszta tudásból az igazi bölcsességbe vezet. Az ember megkülönbözteti az Örökkévalót a múlandótól, és lába az ösvény magasabb fokára lépett.

Ezen a szinten gyakran megjelenik a külső jelenségektől való undorodás. A kereső visszariad az emberi megnyilvánulásoktól, szeretne elmenekülni, megszabadulni a világ zajától. Vágyik a csendbe, a magányba, eltűnni az emberek szeme elől, a nyűgös családi élettől, és a lélekölő munkahelyi kötelezettségektől. Legszívesebben a természet csendjét választaná, de az sem megoldás, mert ott is jelenségek veszik körbe, az Én ott is csak a káprázat mögé rejtőzik.

Ebből az undorból az a felismerés emeli ki, hogy a haladás mégis lehetséges számára, és hogy ehhez hat mentális képességet kell megszereznie, vagy legalább is bizonyos fokig kifejlesztenie, mielőtt az Én-t a rejtett burkok alatt megtalálhatná. Az ember leggonoszabb ellensége saját maga, mert alacsonyabb rendű természetével reagál a fizikai és az asztrális világ hatásaira.

Először meg kell tanulnia a szenvedélytelenséget, a test és az elme fegyelmezését úgy, hogy ezek a legkevésbé se akadályozzák azzal, hogy pusztán a külső hatásokra reagálnak. Toleranciával párosuló tág látókört kell kifejlesztenie, hogy megértse a megtisztulást kereső módszerek sokasága mögött rejlő egyetlen célt, és lássa meg, hogy ugyanazt a célt a legeltérőbb utakon kereshetik.
Kitartóvá kell válnia, mert e nélkül az Én keresése nem sikerülhet. Olyan kitartóvá, amely erőssé teszi a lelket, mert a gyönge lélek nem találhatja meg az Ént a bölcsesség útján. Azután ki kell fejlesztenie a saját isteniségébe vetett bizalmat, isteninek kell éreznie magát, és tudnia kell azt, hogy éppen ezért minden lehetséges számára. Végül pedig megingathatatlan belső egyensúllyal kell rendelkeznie, hogy mindvégig tisztán és élesen lássa a legmagasztosabb célt.

Ha mindezeket a tulajdonságokat kifejlesztette, akkor készen van arra, hogy rálépjen a szabaduláshoz vezető ösvényre. Készen van arra, hogy jelöltként álljon a kapu előtt, amely kitárul, és megnyitja a tiszta bölcsesség ösvényét. Erre készítette fel magát a múlt összes tapasztalatával, csakis ekkor válhat olyan emberré, aki készen áll a bölcsességre, az Énről szóló végső tanításra. Ez a bölcsesség az Én közvetlen ismerete, az Egy, az Örökkévaló ismerete, az Ő meglátása mindenütt, az Ő felismerése minden fátyolon keresztül.

Ami ennél kevesebb, az nem bölcsesség. Ezen kívül minden tudatlanság. A tudás tudatlanság akkor, ha csak a külső hatásokat ismeri. A tudomány tudatlanság akkor, ha csak a jelenségekben megnyilvánuló Májá-val foglalkozik. Bölcsesség kizárólag csak az Én lényegi természetének ismeretében rejlik, abban a felismerésben, hogy az Én mindent áthat és mindenben azonos.

        Az Úr mindenben egyformán ott lakozik, a legalacsonyabb rendű és a legocsmányabb éppen úgy magában hordja Őt, mint a legemelkedettebb és a legnagyszerűbb. A legkisebb részecskében éppen úgy benne van, mint a legnagyobb csillagban. Az ocsmányban és az aljasban is ott lakozik, mert az elvetemült ember Énje ugyanaz, mint a szent Énje. Isten ugyanaz mindenben, mert az egész világegyetem az ő megnyilvánulása. Aki így képes látni, annak szemében minden létező egyformán kedves, hiszen mindennek megvan a maga hivatása, minden a saját szerepét játssza, és tapasztalatot gyűjt. Mi a különbségeket látjuk, ezért látunk tökéletlenséget, töredéket és nem az egészet, amelyből kiszakították. Holott Isten mindenben benne lakozik, semmi nincs, ami rajta kívül esne. Egyetlen töredék sincs kizárva az egészből. Minden tökéletessé fog válni, és a legvisszataszítóbb is útban van az isteni szépség felé, a legostobább is útban van az isteni értelem felé.

Csak az Egy létezik, más nem. Ez a lecke, amit a bölcs megtanul, ezzel széttör minden korlátot, és felszabadítja a lelkét. Az ilyen emberben minden vágy kihal, és az elme lenyugszik. Semmit nem cselekszik, mert az Én végez rajta keresztül mindent. Ez az igazi bölcsesség titka, ez a titka annak, amit úgy hívnak, hogy "cselekvés a tétlenségben". Cselekedhet testével, cselekedhet elméjével, de ő maga nem tesz semmit.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ha ezt az utat az elkülönült Én kedvéért választjuk, és nem azért, hogy a mindenséget szolgálhassuk, akkor az embernek végül mindig vissza kell térnie a földre, a születésbe, hogy a végső tökéletességet elnyerje. Egyedül tudással nem lehet az Ént megtalálni, hanem csak odaadással párosult tudással. A felszabadulást el lehet érni tiszta bölcsességgel, s ekkor a lélek megszabadulhat a születéstől és haláltól. De tökéletes élet csak az lehet, amikor nem kérünk semmit, és elégedetten szolgáljuk az Úr megnyilvánulását, művét. Ekkor a bölcsességet odaadás hatja át, s ez az egyedüli út a tökéletesség felé.

 

A Bhakti Marga, az odaadás ösvénye

 

Az abszolútum megközelítésének három módja ismeretes: a cselekvésen keresztüli (karma-jóga), a tudás, elmélkedés általi (dzsána-jóga) és a szeretetteljes odaadáson  nyugvó (bhakti-jóga).
Az Istenhez vezető harmadik ösvény a szeretet vagy másképpen kifejezve az odaadás  ösvénye, ami azok számára a legrövidebb út Istenhez, akiknek lelki alkatában az érzelem, a vágy uralkodik. Magyarul nehéz egy szóval kifejezni a bhakti értelmét, de ha megpróbáljuk körülírni, akkor e szanszkrít szó igetövének - bhadzs - jelentéseit kell megvizsgálnunk: követés, szolgálat, imádat, valamint gyengéd szeretet.
Ezzel elérkeztünk sorozatunk végső állomásához, amely egyben betetőzése is az Isten kereső létnek. Hiszen a szeretetteljes odaadás, a szolgálatkészség, az alázat, és az Isten előtti meghódolás képességei nélkül nem érhetünk célhoz az első két ösvényen sem.

A bhakti jóga az a folyamat, amelyben az ember feléleszti szunnyadó, Isten iránti szeretetét. Tökéletesen megvalósítja saját lelki mivoltát és a Legfelsőbb Személlyel való kapcsolatát. A bhakti, vagyis az odaadó istenszeretet szintjén az ember Isten akaratát, és az Ő szolgálatát helyezi az élete középpontjába.
A bhakti úgy is definiálható, mint  Istenhez való exkluzív és intenzív szeretetteljes vonzódás,  mint szavakkal leírhatatlan szeretet, a legcsodálatosabb, leghatalmasabb, amit ember tapasztalhat. Felfogható úgy is, mint lelki gravitációs erő, amely a középpontba visz bennünket. E "gravitációs erő" az istenkeresőt - jelen esetben  bhaktát Isten felé vonzza, Őt pedig hívei,  felé. Olyan erő ez, amely két irányba hat: egyrészt szívünkben kiirtja az összes egoista, a középponttól elragadó impulzust, valamint felszabadítja a lényeges erőket, amely oda vezet, hogy minden képességünket Isten szolgálatába tudjuk állítani. Istenre is hat, mégpedig a következőképpen: kieszközli kegyét, kioldja a felszabadító, megváltó erőket, ami végül a lélek egységét eredményezi az isteni akarattal.

Egyre többen keresik a világban a szellemi-lelki harmóniát - ami szintén az Isten keresésének egy formája. A bhakti ösvénye számukra is útmutatást nyújt, hiszen ez a folyamat nem csak az Isten iránti odaadás és a vallásos áhitat jógája, hanem ezen keresztül is lehetséges az élet harmóniájának és egységének megismérése. Az érzések és az érzelmek vezetésének útja, olyan eszköz, amely által felismerjük a minden lényben rejlő transzcendens és isteni természetet.
" A szeretet elsősorban nem csak egy meghatározott személyhez fűződő viszony; a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos "tárgyához", hanem a világ egészéhez. " 
- írja Erich Fromm német pszichológus és filozófus a Szeretet művészetében.
Tehát a bhakti követése nem életidegen filozófia, és nem csak néhány kiválasztott gyakorolhatja. Az élet fő dolgai mindig nyilvánvalóak, ha igazi tudásra vágyunk. A szeretet az élet alapvető elve, és valamennyiünkben jelen van a szeretet ösztöne. Senki sem élhet anélkül, hogy ne szeretne valakit. A  szeretet a lét legmagasabb és egyetemes minősége, amely nem kerülhető meg semmilyen módon.
A szeretet minden vallás közös esszenciája is egyben, egyfajta vallások fölötti vallásnak  tekinthető. Olyan közös mag, üzenet és lényeg, amely túlmutat az egyes vallások formaságain. A szeretet útján járni -  folyamat és a cél is egyszerre. Ilyeténképpen  a bhakti gyakorlója Isten igaz hívévé válik, bármilyen vallást is követ, Istent bármilyen formában is tiszteli.

A hindu filozófia szerint azonban kétféle szeretetteljes érzelmi viszony létezik, éppen úgy, ahogy szeretni is két különböző módon lehet: önző, ragaszkodó módon és önzetlenül is.  A szeretet transzcendentális, harmonikus és hibátlan formája az istenszeretet ( préma ), ami mindenféle anyagi vonástól mentes, teljes mértékben lelki, mellőzi az önös indítékot, odaadó, és feltétlen meghódolást mutató szolgálatkészség.
Ennek evilági vetülete a káma, amely az anyagi világ fő mozgató rugója, amelyet az önös érdekek, az érzékiség, mások és tágabb értelemben a világ kihasználása jellemez.
A bhakti ösvényén haladva az ember fokozatosan megtanulja a szeretet egyre magasabb szintű formáinak a gyakorlását. Emellett a szeretet képességének fejlődése szorosan összekapcsolódik a személyiségfejlődéssel is - hiszen a legelső bizonytalan lépésektől kezdve a szeretet - egyre valódibb megnyílvánulásain keresztül - lehetővé teszi a személyiségünket meghatározó egocentrikus látásmód fokozatos meghaladását. Ahogy haladunk előre az ösvényen egyre valódibb szeretetről beszélhetünk, egyre inkább olyan érzésről, olyan energiáról, ami nem a saját, hanem más létezők érdekeit szolgálja.

Amint a vágy is a fejlődés kezdeti fokain az alacsonyabb rendű dolgok elérésére irányul, ugyanúgy a szeretet tárgya is eleinte a mindennapi környezetünkben megtalálható személy: házastárs, gyermek, testvér, barát.
Tehát kezdetben az ember iránti szeretetet éreztetheti velünk az Isten iránti szeretet halvány visszfényét. Ezen keresztül fölfedezhetünk néhány, az igazi bahktát jellemző sajátosságot. A szeretet tárgya később megváltozik, de a lényeg ugyanaz marad.
Gondoljunk egy pillanatra a legerősebb, legtisztább, legnemesebb és legintezívebb szeretetre, amelyet valaha is emberi lény iránt éreztünk! E szeretet oly erős, hogy jelenlétében elveszti vonzerejét minden más. Minden, ami fontos volt számunkra azelőtt, jelentéktelenné silányul a szeretett személy dicsfényében.
A gazdagság értéktelenné válik a szeretett személy viszont szeretetének bírásához viszonyítva. Az irodalom, a művészet unalmasnak és fárasztónak tűnik a vele való beszélgetés gyönyörűségéhez képest. És minden tudás száraz avar ölelésének extázisával összehasonlítva.
Mindezek után képzeljük el, hogyan fokozódhat ez az érzelem a szeretet tárgyának tökéletességétől, s hogyan gyarapodhat mindattól, amit benne felfedez. És képzeljük el még azt is, hogy ez a szeretet nem fárad ki, hogy nem jelentkezik a csömör, a csalódás - és akkor halvány fogalmunk támadhat arról az érzésről, amelyet egy igazi bhakta érezhet Isten iránt.

       A legtöbb ember a szeretetet, a szerelmet, a vonzalmat az önző szeretet szintjén képes átélni. Ilyen esetekben valójában a saját szükségleteink kielégítése a cél, és ennek eszközeként akarjuk használni azt, akihez vomzódunk: legyen szó akár a gyermekünkről, a szüleinkről, a barátainkról vagy a szeretőnkről. Arra törekszünk, hogy megszerezzük magunknak, majd ahogyan minél erősebben ragaszkodunk hozzá, annál jobban ki szeretnénk sajátítani. Biztosítani akarjuk, hogy mindig rendelkezésünkre álljon, és féltékenyek vagyunk riválisainkra.
Azt mondjuk, hogy szeretjük őt, de az Ő boldogsága és szándékai csak addig fontosak számunkra, ameddig nekünk is megfelel. Tudat alatt alkut kötünk a szeretett személlyel, méricskélünk, és aggodalmasan számoljuk az egyenleget: vajon viszonzásképpen megkapjuk, amire vágyunk?

A vágyakozás hamarosan társul az érzelmi zsarolással, a bűntudatkeltéssel, a másik idejének uralására és kisajátítására tett kísérletekkel.
A következő fokozat az " Én jó vagyok" szintje - amelyet a kimódolt jóakarat, a túlzott buzgalom jellemez, amikor az ember igyekszik mindenki felé jóságot és kedvességet sugározni - de valójában ezeket az emberbaráti megnyilvánulásokat egy burkolt, idealizált énkép fenntartása motiválja.
Ám sokakat bosszant ez a fajta tolakodó "jótékonykodó" viselkedés, s hamarosan megtapasztalja az ilyen egyén a visszautasítást. Ekkor jelentkezik a csalódottság, a meg nem értettség hamis bánata, és az önsajnálat keserűsége. A megbántottság miatt érzett dühöt a bántó félről kialakított intellektuális elemzések segítik elpalástolni. Ezek az elemzések alátámasztják azt az elképzelést, hogy "jobb vagyok" másoknál.
Sajnos sok esetben figyelhetjük meg a fent leírt reakciókat bizonyos alázatos, szeretetteljes embereken, akik belülről még nem tisztultak meg annyira, mint amennyire ezt érezni és mutatni szeretnék. Mivel a realitással szemben nehéz fenntartani egy önmagát idealizáló ideológiát, ezért az erre vágyó emberek igen gyakran mozgalmakba, szektákba tömörülnek, ahol megadhatják egymás számára a szükséges megerősítéseket.

A szeretet ezen szintjein az egyén eleve kudarcra van ítélve, hiszen a külső és belső körülmények folyamataos változása szükségszerűen csalódást eredményez. Amikor az ember felismeri - általában megrázó tapasztalatatokon keresztül - a saját működését és annak következményeit, akkor juthat el az emberi fejlődés következő szintjére, ahol a szeretet már valóban a mások megismerését és segítését célozza.
Ennek elengedhetetlen feltétele az együttérzés, amely során belehelyezkedünk a másik ember személyiségébe, és átmenetileg azonosulunk vele. Ez az empatikus szeretet szintje, ahol kérdéseinkkel, érdeklődésünkkel és megjegyzéseinkkel  azért tudunk segíteni embertársunkon, mert a kettőnk közötti különbség lehetőséget teremt a másik ember számára, hogy a saját problémáját egy másik nézőpontból is áttekinthesse.
Az itt kibontakozó valódi szeretet az egoizmus kihunyásának kezdete, innen már nincs helye az identitás fenntartását és egyre szélesebb körű kifejlesztését szolgáló önös érdekeket hangsúlyozó szeretetformáknak.

Mindemellett számolnunk kell azzal, hogy minél együttérzőbbek vagyunk embertársaink és a világban megtapasztalható sok nyomorúság iránt, nekünk magunknak is egyre több gyötrelmet kell kiállnunk - hiszen a tisztulás egyre több és  gazdagabb érzelmet is jelent egyben. Az ösvényen haladva sok nehézséggel és megpróbáltatással kell szembenéznünk, mint ahogyan a következő állomáson is.     
Az empatikus elfogadás állapotán mutat túl az ösvény következő szintje, amelyet röviden nevezhetnénk az " okos szeretet " állomásának is. Ezen a szinten az utazó képes ráérezni arra, képes megkülönböztetni azt, hogy egy másik embernek melyik az a törekvése, ami hosszú távon a kárára van, még akkor is, ha az a jelenben az ő számára kívánatosnak is tűnik. Sok esetben szükségszerű az együttérző elutasítás, a szigorú határokat tartó, de odafigyelő meleg szeretet. Néha el kell utasítanunk egy-egy embert, emberi magatartásformát - mégpedig abban az esetben, ha az illető ebből megtanulja felismerni az egóját, és annak hiábavaló, önző céljait. Az együttérzés nem feltétlenül jelenti azt, hogy kiszolgáljuk a másik egójának illuzórikus elképzeléseit abban a vonatkozásban, amit ő jónak illetve rossznak tart. Az egó bölcs és együttérző elutasításához szükség van arra, hogy felismerjük az emberi kapcsolatok mélyebb öszzefüggéseit, és hogy tisztában legyünk saját lehetőségeink korlátaival is.
A feltétel nélküli szeretenek része lehet tehát a nevelő célzatú elutasítás is, hiszen  bizonyos viselkedésformák aktuális visszautasítása nem jelenti egyben az illető személy valódi és mélyebb emberi mivoltának  elutasítását is.  
Jó lenne, ha a gyermeküket nevelő szülők is figyelemmel lennének az "okos szereret" alapvető elvére - hiszen hosszú távon ez szolgálná gyermekük érdekeit, nem pedig a kényeztetés és a hízelgés...

A következő lépcsőfok az empátia minden létezőre történő kiterjesztése, az úgynevezett " kontemplatív szeretet".
Ez a kontemplatív alapállás nem pusztán intellektuális elmerengés, hanem a személyiség mély és súlyos belső konfliktusai által megérett és önmagára ébredt állapota, amely átélése nyomán a szeretet  és a törődés teljesen magától értetődő módon nyilvánul meg minden iránt, és olyan formát ölt, ami független minden személyes érdektől.
Olyan lelki állapot, amelyben megszűnnek a minősítések, a tér és idő teljesen viszonylagossá válik. Egyfajta időn és téren "túli-kivüli-nélküli" létélmény, ahol a korábban objektívnek vélt minősítések viszonylagossá és relatívvá válnak. Például az ember megérti , hogy a boldogság és az öröm nem minden szempontból nézve értékesebb, mint a bánat, a hiány, a szomorúság, vagy a halál elveszti addigi " halálosan komoly" voltát.

Az ember kilép a lemaradás-haladás, a győzelem-vereség és az ehhez hasonló dualista értelmezések hálójából: a verseny megszűnik, az út körré változik.
E meditatív elmélyülés igazán mély tapasztalata az, hogy eltűnnek az összehasonlítgatások, senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál - egyszerűen mindnyájan része vagyunk az élet-folyamatnak,  mindnyájan Egyek vagyunk. Ezen a szinten átéljük a létezés felhőtlen örömét, és szeretetünk szétárad minden létező felé. Életünk állandó önkéntes és boldog szolgálattá változik, ahol úgy nyílvánítjuk ki Isten iránti szeretetünket, hogy folytonosan rá emlékezünk, és fáradhatatlanul segítséget nyújtunk a rászorulóknak. Az állandó adás a szeretet lényege - amikor is nem kérünk viszonzást, sem hálát, csupán magát a szeretet adásának a lehetőségét. Aki igazán szeret, nem kér egyebet, csak azt, hogy szerethessen.
Az utolsó lépcsőfok a szeretet tiszta és eredeti forrásának megtalálása.
Isten birodalmában egyedül a szeretet az úr, ahol a szolgálat szeretetet jelent, s a szeretetben az önfeláldozás, az "önmegszűnés" önmegvalósítássá válik.
Aki végighaladt az ösvényen - megtisztította magát, rendületlen volt az odaadásban, derűs és szenvedélytelen, aki nem bánt senkit, aki minden lényt szeretettel övez és senkit nem zár ki együttérzéséből - felemelkedhetik a Legmagasabbhoz. Mert akinek egész lényét a szeretet tölti ki, az önmagában újrateremti az istenséget: hiszen a szeretet - Isten és Isten - szeretet.

E legmagasabb tudatállapotban megtapasztalható szeretet hatalmáról ír Pál Apostol a Korinthusiakhoz írott első levelében: "A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt.Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:

De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.
Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet."

       Legvégül valódi égi fényben kezd az ösvény ragyogni - és ettől kezdve megváltozik az életünk. Miután Isten kinyílvánította magát a törekvő előtt - még ha csak egy halvány foszlány érintette is Isten dicsőségéből - a belső ember megváltozik, a szív új alkotóelemet kap. E fény ragyogásában a föld nem lesz többé az, ami volt, s az ember sajnálkozás nélkül képes lesz hátat fordítani a földi külsőségeknek, s arcát immár örökre Isten tenyrébe hajtja.

 

Borzákné Kovács Jolán
Magyar Teozófiai Társulat
www.teozofia.hu; www.sziddhartha.hu  

 

 


 

 

 

Üzenet a szerkesztőnek   
Teozófiai Társulat Az embléma szimbólumainak leírása.