A spiritualitás csapdái

Amiről írni fogok, az nem csupán könyvtudás, a legtöbb csapda-lehetőséget megtapasztaltam a saját utamon, vagy a környezetemben. De ez azt is jelenti egyben, hogy csak azokról beszélhetek, amelyekkel azon az úton találkoztam, ameddig én jutottam. Biztos, hogy vannak ezen kívül más csapdák is, de azokat én még nem tapasztaltam meg.

A címből kiindulva írni fogok arról, hogy a teozófia szerint mit jelent a spiritualitás? Mit értünk csapda alatt? És végül arról, hogyan tudjuk ezeket a csapdákat esetleg elkerülni.

Csapdákat, nehézségeket, akadályozó tényezőket általában egy úton találunk, amelyen járunk. Tehát mi is az a spirituális út, az út, amelyről beszélünk? Ha körülnézünk a világban, sokféle elnevezéssel illetik ezt az utat. Nevezik az Istenkeresésünk útjának, belső istenségünk, belső önvalónk, valódi lényegünk felfedezésének.

Talán sokan ismerik a teozófiai irodalomban szereplő U betűt, amely az emberi lelkek útját hivatott szimbolizálni. Az emberi lelkek valamikor elindultak az Egy-ből egy isteni terv megvalósításának útján, hogy sokszor keserves tapasztalatokon keresztül a sűrű anyagi világ legmélyére süllyedve megéljék az individuális, független, a duális világban teljesen különvált ÉN VAGYOK érzést. Az EGY-től különvált ÉN és a VILÁG duális megtapasztalásában az önzés a fejlődést segítő folyamat. Majd ezt megélve az ember szembesül valamiféle hiányérzettel, és elkezd kutatni, keresni, hogy ezt a hiányt kitöltse valamivel. Sokan úgy vélik, a még több élvezet, a "kis-ego" még teljesebb megélése, élvezetek, örömök hedonista hajszolása, anyagi haszon, a fizikai világ sikerei fogják pótolni a hiányérzést.

És vannak néhányan, akik valamiféle belső útra indulnak, és a külvilág helyett, amelyet már többé-kevésbé ismernek, elkezdik felfedezni belső valóságukat. Ez általában önismerettel, önmegfigyeléssel kezdődik. És ekkor már elindulnak az U betű felfelé haladó szárán, elindulnak újra az EGY felé, a tudatosodás felé, elkezdenek felfelé tekinteni, de már egy nagy tapasztalattal a tarsolyukban, amely közben megismerik fizikai, asztrális, mentális tudathordozóikat és eszközeiket.  Gondoljuk csak át, mi a különbség egy természeti törzsben élő ember Istenképe és mondjuk Blavatskyné Istenképe között. Ez a különbség abban, hogy az U betű melyik szárán vagyunk közel az EGY-hez. Most azokról a csapdákról fogok beszélni, amelyekkel itt, a felfelé induló úton találkozhatunk.

Mit jelent ez a kifejezés: spirituális csapda? Mindazt, amely akadályozza, hogy elérjük az út célját, vagyis újra megéljük az egységet. Az úton legnagyobb segítségünk, ha egyre több pillanatban élhetjük át, hogy cselekedeteinket, érzelmeinket és gondolatainkat (amelyek személyiségünk, vagyis mostani fizikai formánk részei) nem a kis-egónk, hanem a nagy Egónk vagy lelkünk, vagy felsőbb Énünk irányítja. A kis-egó az elkülönülés irányába hat, hiszen minden pillanatban valamihez vagy valakihez viszonyítva képes önmagát beazonosítani, a felsőbb Énünk pedig az egység irányába hat.  Ha összefoglalnám: mindazok csapdát jelentenek, amikor összetévesztjük, minek az irányítása alatt működünk. A kis-egó, vagyis a személyiségünk nehezen engedi át a hatalmat. Minél inkább tudatosabb, önmaga, mások és a világ iránt felelősséggel bíró és élő ember válik valakiből, annál finomabb és rafináltabb eszközöket alkalmaz a kis-egó, hogy uralmát megtartsa. Ehhez gyakran felhasználja azokat a mintákat, szabályokat, a jó és a rossz általános definícióit, amelyek gyermekkorunk óta hatnak ránk.
Összefoglalva, minden folyamatot, ami az elkülönülés irányában hat, csapdának nevezek.

Az ember rendelkezik fizikai testtel, asztrális testtel, érzelmekkel és mentális testtel, gondolatokkal. A csapdákat is köthetjük ezekhez. Az mindig csapdát rejt, ha e három tudathordozónk közül bármelyik túlzott nagy figyelmet kap.

Kezdjük a fizikai testtel. Tény, hogy a fizikai test tisztítása, például a vegetarianizmus, és ezen keresztül a fizikai test finomodása hatással van a többi tudathordozónk finomabb működésére, vagyis nő az érzékenységünk. Ha nem tesszük mellé az érzelmi és mentális tisztítást, csapda lehet belőle.
Először is, mivel érzékenyebbek leszünk, sokkal könnyebben vesszük át mások negatív érzelmeit, hangulatait, de akár a frenetikus boldogság-érzést is anélkül, hogy tudnánk. Így érthetetlen indulatkitörések, rossz hangulat, érzelmi labilitás, az érzelmek végletes megélése lehet a következmény.
Ugyanakkor az is tény, hogy a fizikai test finomodása olyan, eddig számunkra ismeretlen világok felé nyithat kaput, amelyben eddig nem volt tapasztalatunk. Találkozhatunk olyan jelenségekkel, élményekkel, amelyet nem értünk, félelmet kelt bennünk, vagy félre értelmezünk. Esetleg megnyílik előttünk az asztrális világ kapuja, így jó, ha tudásunk, információnk van erről a világról. A teozófiai irodalomban találunk erről is információt.

 Az érzelmi világunkhoz köthető a következő csapda. Vékony a határ az elfogadás és az elfojtás között. Az elfogadás spirituális fogalom, az elfojtás pszichológiai fogalom. Az elfogadás azt jelenti, szembenézünk a problémáinkkal, értelmezzük, megértjük, aztán túllépünk rajta, tehát munkát végzünk vele. Az elfojtás esetében bezárjuk a problémát egy dobozba, nem foglalkozunk vele. Ennek az a következménye, hogy a látszólagos elfogadás esetén, amely valójában elfojtás, a legkisebb, a problémával összefüggő esemény újra feszültséget, szorongást, indulatot vált ki belőlünk. Váratlan indulatkitöréseink lehetnek, amelyekkel a környezetünket, kapcsolatainkat sérthetjük. Az elfogadás nehéz önismereti, önvizsgálati munkát igényel.
Saját példám: Beteg fiam helyzetével kapcsolatos korlátaimat sokáig azt hittem, elfogadtam, majd egy - egy korlát jelentkezésénél, például nem mehettem el egy általam vágyott programra, haragot és dühöt váltott ki belőlem a sorsom miatt, amely feszültség néha a fiamon csapódott le, egy olyan valakin, aki leginkább nem tehetett a problémáról.
Nagyon nehéz az is, amikor már úgy érzem, hogy mennyit fejlődött a személyiségem, aztán egy esemény kapcsán felbukkannak azok a személyiségrészek, amelyekkel nehéz szembesülnöm, amelyekkel még dolgom van. Vagyis az elfogadást a saját árnyékunkkal szemben a legnehezebb gyakorolni. Nagyon kemény perceket él át az ember, amikor az indulatát legyőzve rájön, hogy mi az az árnyék, vagy negatív tulajdonság, ami miatt úgy reagált. Az önismeret csúcspontjainak az egyike.

Az érzelmi testünkhöz tartozik az a csapda is, amikor azt a tanítást, hogy tanuljunk meg uralkodni az érzelmeinken, úgy értelmezzük, hogy az egyenlő a közömbösséggel, vagy a közönnyel. Elég impulzív, és időnként szenvedélyes ember vagyok, amikor külső visszajelzésre ezt a tulajdonságomat leépítettem, úgy éreztem, valamit elveszítettem a személyiségemből, vagyis abból az eszköztárból, amelyet erre az életre kaptam életfeladatom megvalósításához. Talán kezdem már megtanulni, hogy az érzelmeink eszközeink is, mint például az együttérzés, de a lényeg, hogy ne ragadjunk bele. Tudatosan tudjunk ki-be "mászkálni" bennük, mert lehet, hogy egy adott szituációban szükségünk van például a lelkesedésre, impulzivitásra, mikor pl. egy letört társaságot egy jó ügy érdekében szeretnénk újra felrázni, máskor meg nincs rá szükségünk.
Inkább azt mondanám, hogy figyeljünk rá, hogy az impulzivitás ne csapjon át indulatba, és főleg, hogy ezzel ne bántsunk meg másokat.  

Aztán vannak tévhitek, a köztudatban élő fogalmak arról, milyen is a spirituális ember. Az egyik ilyen, hogy a spirituális ember egyenlő a jó emberrel, vagyis mindenkinek segít, akár saját maga feladásával is, akkor is, ha nem kérik. Ez a pszichológia fogalmával élve nem más, mint altruizmus, vagyis ekkor az egyén áldozattá válik. Vigyázzunk, ezt ne keverjük össze az áldozat törvényével. Ha kéretlenül segítünk, a saját világlátásunk szerint, vagyis a mi vélt igazságunk szerint, akkor esetleg be is avatkozhatunk, eltéríthetünk valakit az útjáról, és ez bizony karmát is teremt.
Először magunkon segítsünk, persze azzal együtt, ha valaki segítséget kér tőlünk, akkor segítünk, de találjuk meg azt a feladatot, ahol képességeinket a legteljesebb módon kiélhetjük, és ezzel tudjuk leginkább szolgálni az emberiséget. Ha segítséget kérnek tőlünk, akkor biztosabbak lehetünk benne, hogy az égiek azért irányították hozzánk a segítségkérőt, mert az akkori helyzetünk, tudatosságunk alapján mi vagyunk alkalmasak arra, hogy segítsünk.

Következő téves megfogalmazás, hogy a spirituális ember egyenlő azzal, aki különleges képességekkel rendelkezik. Ehhez kapcsolódhat egyfajta türelmetlenség, amelynek következménye az lehet, hogy fő célunk a különleges képességek kifejlesztése lesz. Asztrális képességek, például a tisztánlátás, tisztánhallás kifejlesztése egy előző emberfaj, az atlantiszi faj feladata volt. Ahogy a történelem mutatja, valószínűleg sokan visszaéltek ezzel, hiszen a civilizációjuk el is pusztult.
A mai ember feladata a mentális képességek mind teljesebb kifejlesztése.
A veszély abban rejlik, hogy ezek a képességek feléleszthetők, de sose felejtsük, hogy duális világunkban nem csak a fény, hanem a sötét is jelen van. Tehát ezeket a képességeket a sötét erők is felhasználhatják, ezzel eltérítve minket az egység keresésének az útjától.
Ha nem vagyunk még elég tudatosak, a bennünk lévő vágyakba (hatalom, hírnév, anyagi siker) belekapaszkodva hat ránk így a másik erő.
Ezzel kapcsolatos másik veszély az asztrális világban tapasztalt dolgok félremagyarázása.
Valakinek látomásai lesznek, és úgy gondolja, hogy pl. Jézus szólt hozzá, vagy magát látja valamiféle kiválasztottnak, és ennek megfelelően cselekszik, nagyon gyakran elrugaszkodva ezzel a valóságtól, nem teljesítve a fizikai világban rá váró feladatokat.

Aztán eltéríthet minket az utunkról a bűntudat, az önmarcangolás. Ha nem figyelünk eléggé a belső hangunkra, a külvilág mintái határozzák meg cselekedeteinket, és ha a külvilág, egy másik ember úgy ítéli meg, hogy cselekedeteink nem megfelelőek, hajlamosak lehetünk hamis bűntudat érzésére. Sose felejtsük el, ezeket ő a saját személyiségén keresztül éli meg helytelennek, rossznak.
Ennek megítélésében, hogy valóban mi a helyes cselekedet, a megkülönböztető képesség fejlesztése segíthet, erről később még fogok beszélni. Hasznos segítség lehet az is, ha tudatosan lecsendesítjük a gondolatainkat, néhány percre csendet teremtünk a zajban, például imával vagy meditációval, és megpróbáljuk meghallani ezt a bizonyos belső hangot.
Ha valami megtörtént, és úgy érezzük, hogy nem igazán helyesen cselekedtünk, vonjuk le a tanulságot, tegyük el tapasztalatként, emlékezzünk rá legközelebb, és lépjünk tovább. Ezekből a tapasztalatokból lesz később a lelkiismeret, amely segíthet a döntéseinkben.
A ma emberének két nagy problémája, amiért nem tudja a mostot megélni, hogy a múlton rágódik, pedig azon már nem tud változtatni, és emiatt bűntudata van, vagy a jövőn aggódik, pedig azt meg nem ismeri.

Ha már megemlítettem a meditációt, beszélek kicsit róla. Gyakran használjuk egyfajta technikaként a meditációt arra, hogy a felsőbb világokból fogjunk információt. Csapda helyzetet teremthet, hogy a meditáció eredményét hogyan fordítom le. Vajon honnan jön az információ, valóban a felsőbb világokból, vagy csak az jelenik meg a képzeletünkben, amit a kis-egó érezni, hinni, tenni szeretne? Melyik világba vagyunk képesek betekinteni a segítségével, a magasabb mentális világokba, vagy csak az asztrális világig, a vágyak világáig jutunk?

Ha az útra lépünk legtöbben igyekezünk sok könyvet elolvasni, előadásokat meghallgatni, vagyis nő az információs, vagy más néven könyvtudásunk. De ezek mögött legtöbbször nincs még ott a saját tapasztalat, ami a tudást bölcsességgé teszi. Az tény, hogy a könyvtudást összekeverjük a bölcsességgel, intellektuális, sőt időnként spirituális fölény érzését válthatja ki belőlünk, vagyis azt érzem, hogy több vagyok másoknál. Ez a kis-egó elkülönülési törekvése. Ehhez társulhat még az is, hogy úgy gondolom, hogy az én utam az egyetlen helyes út, és aki nem azon jár, a felett ítélkezem, vagy igyekszem meggyőzni az én utam helyességéről. A teozófia tiszteletben tartja mindenki egyedi útját. Ide tartozik az a viselkedés is, amikor a saját tudatossági szintemről szemlélek másokat, elfelejtve azt, hogy valamikor én is jártam ott, ahol most ő, és ebből fakadóan lekicsinylem azt a problémát, amivel éppen küzd, mondván: ez is probléma, én sokkal magasabb régiókban járok már.
Azt se feledjük, hogy a személyiségrészek nem egyformán fejlődnek minden életben. Így lehetséges, hogy az, aki most úgy tűnik, hogy alacsonyabb tudatossági szinten él, lehet, hogy 5-10 év múlva ő lesz a tanítónk, csak épp most még abban a fázisban van, amikor ledolgozza karmikus adósságát, vagy azt a hátrányt, amiben a személyiség még szenved. Nem biztos, hogy a személyiségéből kiindulva jól értékelem az Egyéniségének a helyzetét.

Következő akadály, ha képes vagyok már a belső hangom szerinti jót tenni, elfeledkezve magamról, segíteni tudok embereknek, de ez a tény, a büszkeség érzését kelti bennem. "Azt a mindenit, de jó ember vagyok" mondattal tudnám ezt az érzést leírni. A büszkeség szintén a többi ember fölé emel, s mint ilyen, az elkülönülés irányába hat. Az igazi jóság mindig csendes és szerény, mert számára ez a természetes. Sőt tovább megyek, szemlélve a haladásunkat, a gőg érzése is megjelenhet, "ha így folytatom, ki tudja mire leszek képes, tán még megvilágosodom ebben az életemben."
Engedjenek meg a Világosság az ösvényen-ből egy idézetet: "A tiszta művész, aki a műve iránti szeretetből dolgozik, olykor szilárdabban megveti a lábát a helyes úton, mint az okkultista, aki azt képzeli, hogy érdeklődését elvonta az énjétől, holott a valóságban csak kitágította tapasztalatainak és vágyának határait, és érdeklődését a szélesebb látókörével kapcsolatos dolgokra vitte át."

 Elfogadás egyenlő passzivitás? Ismerjük mindnyájan azt a mondást: segíts magadon, az Isten is megsegít. Az elfogadás  inkább a karmánk által ránk tett külső körülmények, korlátok elfogadását jelenti. A korlátaink között viszont miénk a döntés, mit kezdünk ezzel a korláttal, hogy képesek vagyunk-e pozitív tapasztalattá formálni a nehézségeinket. Az életem mottója: "Korlátok közt szabadon". Amikor ezt megosztottam egy református pszichológussal, ő azt mondta, hogy a mondatom számára a Biblia összefoglalása egy mondatban, vagyis maga a hit. Tehát a feladatainkat teljesítenünk kell. Álljon itt Marcus Aurélius imája:
"Uram, adj erőt, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót,
Türelmet, hogy elviseljem a magváltoztathatatlant,
Bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt."

Mentális testünkhöz tartozik a következő haladást akadályozó tényező. Az úton járva örömmel fedezhetjük fel, hogy értelmi képességeink is fejlődnek, egyre több mindent értünk meg a tanításokból, felismeréseink lesznek, egyre több összefüggést látunk. Ez a személyiséget örömmel tölti el, hiszen kiemeli az átlagból, és mások fölé emeli.
Az önismeret, az önmegfigyelés izgalmas kaland. De ha állandóan magunkról agyalunk, elfeledkezünk a most-ról, illetve a kis-egót erősítjük, hiszen állandóan figyelem energiát kap.
Azt is megfigyeltem, hogy ilyenkor nem vezetett eredményre, ha megpróbáltam ellenállni, kiszorítani a magamról szóló gondolatokat. Ami hatékonyabbnak bizonyult, ha lecseréltem. Magam helyett valamilyen magasztosabb gondolatról elmélkedtem, vagy másokra gondoltam, például segítő gondolatokat küldtem feléjük.

És végük van egy csapda, amely akkor jöhet, ha úgy érezzük, kezd beérni a munkánk gyümölcse, mintha a sors a tenyerén hordozna, egyfajta kegyelmi állapotot él meg az ember.
És ez bizony nem kis örömet okoz, hiszen munka és sok-sok gyötrődés van mögöttünk. De ne felejtsük el, a túlzott öröm is véglet, és kimozdít a középpontból. És talán innen még is visszatalálni oda nehezebb, mint a szomorúságból, hiszen ez jó, jó itt lenni.
De ahogyan a letörtségünkkel árthatunk, a túlzott örömmel is sérthetünk. Gondoljunk bele, ha olyan ember közelében vagyunk, akik nagyon örömködnek, mert minden rendben van körülöttük, azt, aki éppen szenved, vagy problémái vannak, bizony irritálhatja. Illetve a kiselefánt a porcelánboltban jut eszembe, aki a nagy játékban és vidámságban rossz szándék nélkül, de végül is összetöri a porcelánokat. Vagyis ilyen végletes állapotban nem vesszük észre a segítségkérőt, hiszen nem szeretnénk, hogy bárki is elrontsa az örömünket.

És végül beszélnék a félelemről, mint spirituális csapdáról. Ha valaki már a legkisebb tudással is rendelkezik, ha csak még épphogy az ösvényre lépett, bizony már nincs visszaút. Nem képes már a régi módon élni.  Kezdi látni, milyen áldozattal, lemondással, önfejlesztéssel jár ez az út. Ilyenkor gyakran feltesszük esetleg magunknak a kérdést: Kell ez nekünk? Akarjuk ezt? Nem volna egyszerűbb úgy élnünk, mint régen? Lehet, ha csak pillanatokra is, de megélünk egyfajta egységélményt, ezek a kérdések elvesztik a jelentőségüket.
Megijedhetünk, félhetünk az esetleg felébredt asztrális képességeinktől is. Esetleg látunk dolgokat, megijedünk, aztán a félelmünkkel tényleg félelmetes asztrális lényeket vonzunk be. És megindul egy lefelé húzó negatív spirál.

Mi segít abban, hogy elkerüljük a csapdákat?

A megkülönböztető képesség és az önismeret fejlesztése. Nehéz helyzetekben gyakran felteszem ezt a kérdést: vajon mit tenne a Mester?
Fontos, hogy találjunk egy csoport, ahol megoszthatjuk a gondolatainkat másokkal is, így felismerhetem, ha tévúton járok. Persze csak akkor, ha nyitott szívvel fogadom mások tapasztalatát is.

Kiss Csilla
MTT.