Rész és Egész (1)   

 A Park illata

 

 Egyik nap, csakúgy mint máskor, Rész kint üldögélt a parkban magában. Nézelődött, lazított,  pihengetett. Nem messze tőle egy másik padon meglátott valakit. Valami érdekes hangulatot árasztott magából ez a személy. Nyugodt és kiegyensúlyozott volt mindene, még a testtartása is, ahogy ült. Rész vonzónak találta. Gondolta, odamegy hozzá és megismerkedik  vele. Így is tett.

- Jó napot, én Rész vagyok - kezdte. - Benned kit tisztelhetek? 

- Üdvözöllek, én Egész vagyok. Már vártalak.

- Hogyhogy vártál, nem is ismerjük egymást? - lepődött meg Rész.

- Láttam, hogy mindig magadban üldögélsz itt, gondoltam előbb utóbb ide fogsz jönni  hozzám - felelte barátságosan Egész.

- Ki vagy te, és mivel foglalkozol? - kíváncsiskodott Rész.

- Én vagyok Egész, ahogy már mondtam, és ezzel foglalkozom. Figyellek téged. 

- Miért figyelsz engem, ki vagy te? - ijedt meg kissé Rész.

- Azért figyellek, mert semmi más dolgom nincs. Igazán szólva én te vagyok.

- Nahát, ekkora ostobaságot még nem hallottam senkitől. Hogy lehetnél te én, mikor itt  állunk egymással szemben és beszélgetünk - méltatlankodott Rész. - Ha te vagy én, akkor én  ki vagyok?

 Egész mosolyogva felelt:

- Te én vagy - felelte Egész sokat sejtetően, kissé megemelve hangját az „én”-nél. 

- Na, azt hiszem jobb lesz, ha ezt befejezzük, mert már végképp nem értem - kezdett  cinikusodva hátrálni Rész. - Vagy inkább mondd el, hogy érted! Talán ki tudsz ebből hozni  nekem valami értelemeset - nevette el magát a végére Rész.

- Örömmel - felelte Egész. - Én vagyok az Egész. Én vagyok Minden. Tehát én vagyok te is, és  minden más Rész. Minden Rész a testvéred. Minden, amit magad körül látsz az én, azaz a te  részed. Minden Rész tőlem származik. Tudom, most azt mondod, hogy minden Rész  másképp néz ki és más tulajdonsága van. De hát ez nem is lehet másképp. Miért lenne két  egyforma, ha mindig lehet másfajta. Ne feledd, az én Nevem Egész! Ami azt jelenti, hogy  nekem meg van mindenem. Ha nem így lenne, én is csak Rész lennék. De én Egész vagyok.  Csak hasonlóra, másra vagyok képes, egyformára nem. Különben is, annak mi értelme  volna?!

- Szóval, - folytatta Egész, miközben Rész egyre nagyobb figyelemmel kísérte Egészet ­elmondom miért vagy és lettél Rész! Volt idő, amikor csak én voltam. Csak én, Egész. Ez  nem is lehetett másképp, nem lehetett a Rész először, kellet hogy legyek én, az Egész. Ez  csodálatos érzés volt. Ennél nagyszerűbb érzés sokáig nem is létezett. Csodálatos érzés  Egésznek lenni, csodálatos minden lenni. Ez nagyon sokáig így volt. Az egyetlen probléma az volt, hogy ezt nem tudtam megosztani  senkivel. Nem volt senki, aki ugyanígy érzett volna, és velem együtt örülhetett volna. Így arra gondoltam, hogy Részekre bomlok. Viszont, ha részekre bomlok, nem tűnhet el az Egész, azaz én, mert akkor nem fogom megérteni a Részek örömét. Szóval megőriztem magam, aki vagyok, az Egész, és mivel én vagyok minden, így Részeket alkottam magamon belül. Teljesen elkülönült, elhatárolt Részeket, de ami nagyon fontos; magamon, az Egészen belül. Ha kívül lenne a Rész, akkor nem volna értelme, mert nem érezném a Részt. És mivel én vagyok minden, így végtelen sok Részt gyúrtam, gyúrok és fogok is gyúrni. Mindig másmilyent. Mindig máshova. Mindig máshogy. Mindig másmiért. Nem lett volna értelme  még egy Egészet gyúrni, pont olyat, mint én, mert akkor semmi különöset nem tudtunk volna egymásnak mondani, amit a másik ne tudott volna. És ti, Részek olyan érdekesek vagytok. Néha meglep, miket tesztek. Én, aki az Egész vagyok, másképp tenném. De amit ti csináltok, legyen az bármi, számomra új és még eddig nem tapasztalt.

- Állj! - szólt közbe hirtelen Rész. - Most megfogtalak, haha! - örült magának. - Ha te vagy Egész, és azt mondtad, te én vagyok, akkor tudnod kell, hogy mit csinálok. Tudnod kell, hogy mi fog történni.

- Igen, - reagált Egész - figyelem, hogy mit teszel. Egyszerre élem át benned Részként, s ugyanakkor érzem Egészként is abban a pillanatban. De nem tudom én sem mi lesz holnap. Nem tudom én sem mi lesz abból, ha a Rész csinál valamit. Milyen ostoba és unalmas dolog lenne nekem, ha tudnám, hogy mi lesz belőle. Nem is érdekelne. Nem lenne benne öröm.

- Hohó, szóval te, az Egész, nem tudod a jövőt?!

- Nem, nem foglalkozom vele. Mert én az Egész bennetek, a Részekben létezem. Méghozzá most. Mindig most van bennem. Csak bennetek, Részekben merül fel az emlék a múltról és a fantázia a jövőről. Én mindig most létezem. Én vagyok minden. Tehát én vagyok az idő is. Mármint amit te, Rész időnek érzel.

 Rész kicsit gondolkodott, és megszólalt halkan:

- Ezek szerint mi, Részek új dolgokat is tudtunk illetve tudunk neked, az Egésznek mutatni?

- Igen, ez így van. Igazából ti, Részek csak új és számomra nagyon fontos és örömteli dolgokat adtok nekem.

- Na, látod ezt azért nem hiszem el, mert sajnos én ismerek olyan Részeket, akik szörnyű dolgokat is tesznek néha akár más Részekkel. Ez hogy lehet számodra örömteli?

- Tudom mire gondolsz - válaszolta Egész nyugalommal. - Ezt nem lesz könnyű megértened, hiszen te is Rész vagy. Számomra, az Egész számára, az a tudat, hogy létezem és vagyok; csodálatos. Mert tudom, hogy ez mindig így lesz. Mindig. És bármi újat érzek, az számomra új élmény emellett a csodálatos érzés mellett. Velem, bennem, azaz veletek bármi megtörténhet. Ha nem így lenne, nem lennék Egész. Bármi új számomra öröm. Tudom, számotokra ez nem mindig van így, de ezt majd egy idő után te, aki a Rész vagy meg fogod érteni.

- Mikor?

- Minél közelebb leszel hozzám, az Egészhez, annál könnyebben fogod megérteni.

- Hogyan kerülhetek hozzád közelebb?

- Most is azt teszed, közeledsz hozzám, mert beszélgetsz velem. Minél többet hallgatsz rám magadon belül, annál tisztábban fogod látni magad és minden mást.

 Rész hallgatott. Sokáig. Aztán végül megszólalt:

- Ha jól végig gondolom, akkor mi, Részek nagyon fontosak vagyunk a számodra!?

- Igen, Rész. Ez így van! Igazság szerint ti vagytok a legfontosabbak számomra. Nélkületek én nem is látnám értelmet az Egésznek, azaz magamnak.

- Tehát bármikor fordulhatok hozzád segítségért?

- Mást nem is tudok adni neked, mint segítséget. Ne feledd, én vagyok Egész. Nekem mindenem megvan. Semmi sem hiányzik nekem. Főleg azóta, amióta a Részek, azaz ti is léteztek bennem. Minden pillanatban annyi új dolgot kapok tőletek, hogy azt csak Egészként érthetem meg. Csak egyetlen tulajdonságom van. Adni. Minden feltétel nélkül. Ez az egyetlen tulajdonságom és szándékom!

- Te mindenkinek adsz?

- Igen, mindenkinek.

- Bármennyit?

- Igen, bármennyit. Számomra az mindig ugyanannyi, mert minden én vagyok. Nem kell megmérnem magam, mert tudom, hogy minden én vagyok. Csak tudd pontosan, hogy mit akarsz, és azt fogod kapni. Ha nem fogalmazod meg magadnak, mit is akarsz elérni, én sem fogom tudni, milyen lehetőségeket teremtsek neked. Én vagyok minden lehetőség, ha ezt érted.

 Rész ismét sokáig hallgatott. És végül egy bátor kérdést tett fel:

- Szóval te vagy értünk, és nem mi érted?

- Hm,  - mosolygott Egész - ha jól megnézed ahhoz, hogy ti új dolgokat tudjatok cselekedni,  nekem kell adnom lehetőséget hozzá. Tehát mivel én vagyok több és te, a Rész vagy a  kevesebb, de egyben a legfontosabb is számomra, így valóban én megteszek mindent, hogy  te azt tehesd, amit csak akarsz. Bármit. Ti, Részek ezt hívjátok odaadásnak. Én ezt Életnek  hívom. Amikor ennek a nevében akartok tenni valamit, akkor kéritek tőlem és kapjátok is azt  az érzést, amit én, az Egész a Rész iránt érzek, amikor figyellek benneteket magatokon át,  magatokon keresztül. A Szeretetet!

- Mondd csak, Egész! - szólalt meg kisvártatva Rész. - Haragszol azokra a Részekre, akik nem  beszélnek veled? Akik olyan dolgokat kérnek tőled, amik nem a Szeretet nevében születnek? 

- Nem haragszom. Miért is haragudnék rájuk? Ők nem tudnak rólam. Illetve az ő számukra én  egész másképpen jelenek meg. Másképp, más nézőpontból figyelnek rám. Vagy nem is  figyelnek rám. De nem is tettem kötelezővé egy Rész számára sem ezt! Mi értelme lett  volna? És amiről nem tudsz igazán, abban nem lehetsz hibás. Gondold csak végig; ha egy  ismeretlen tájon találod magad egyik pillanatról a másikra, biztos, hogy eltévedsz. Lehet,  hogy sokszor. Lehet, hogy meg sem találod soha a hozzám vezető utat. De ennek a Résznek  az útja is ugyan olyan fontos számomra, mint a tiéd vagy bárki másé. Mert ez is bennem  zajlik. Rengeteg olyan dolgot szállít nekem, amit csak így tudok meg. Tévelyegve.

- Bátor vagy Egész, ha ezt meg mered tenni.

- Igen, tudom, hogy ti ezt bátorságnak hívjátok, és még sok másféleképpen is. De ne feledd,  én vagyok minden, és így nem eshet semmi bajom. Tehát egyetlen Résznek sem eshet baja. 

- De a sok öröm mellett én érzek kínokat is, Egész - vágta rá Rész.

- Ez így van. Így van, mert te egyelőre még csak magadról, a Részről tudsz. Részként élsz  meg mindent. Részként élsz meg engem, az Egészet. Természetes, hogy hiányoznak belőled  olyan összetevők, amik miatt érzel fájdalmat és kínt. Ám minél többet fogsz velem, az  Egésszel találkozni, ez változni fog. Jelentősen. Hisz máris változott!

Rész állt és várt. Majd Egész szemébe nézett, és így szólt:

- Amit most érzek, azt mi, Részek hálának hívjuk. Érzed Egész?

- Igen, érzem Rész! És köszönöm! Ezt, amikor csak Egész voltam Részek nélkül, soha nem  éreztem valaki iránt.

- Én is köszönöm, Egész - felelt Rész. - Jó dolog vagy. De csak elképzelni tudom, milyen  lehetsz.

- Tudom, Rész, látom, amit látsz rólam.

- Találkozunk még? - kérdezte Rész

- Bármikor, amikor akarod! Én Mindig Itt Vagyok!

 Rész kezet nyújtott Egésznek, sokáig szorította, majd elengedte Egész kezét. Megfordult, és  átsétált a parkon.

 Madarak daloltak az esti alkonyban minden fa lombrejtekében. Apró vadak surrantak a  magas fű párnái közt. Rovarok neszeltek némán mindenütt. Langy szél simogatta Részt,  ahogy lassan sétált a végtelen parkban. És ahogy a csillagok kinyíltak az ég sötétkék  kupoláján, fényük megcsillant Rész arcán, ahogy az örömkönnyek végigszántották fiatal  arcát........ és valahol a távolból Egész még figyelte Részt. Figyelte rezzenéstelen arccal, még  végül egy pillanatra mosoly suhant át Egész arcán .......

 

Rész és Egész (2)

A Gömb

 

 Rész kinyitotta a szemét. Felettébb tompának érezte magát. Tompának és egy kissé  zavarodottnak, mivel ezzel egyetemben egy furcsa érzés is átjárta egy pillanatra. Mert nem  volt benne biztos, hogy bármikor is csukva tartotta volna a szemét. Inkább mintha csak  onnantól figyelt volna arra, hogy egyáltalán lát és érzékel valamit. Nem igazán fedezett fel  különbséget a két állapot között, de mégis lényegesen más érzés járta át.

 Próbált emlékezni, visszafelé haladni a pillanat elé, amikor kinyitotta a szemét. De nem ment. Sehogy sem tudott átjutni azon a ponton.

 Bármennyiszer is megpróbálta, valami láthatatlan fal elé állt és nem engedte az emlékezetét  távolabbra. Többször megpróbálta, és hosszú ideig erőlködött valami emléket felidézni. Nem  ment. Inkább csak biztosan érezte, hogy előtte is volt valami és történtek események  körülötte, de semmi konkrét nem merült fel ezekről.

 Érezte biztosan, hogy valami kolosszális és nagyon hosszú történet húzódik már mögötte, de  sajnos semmi konkrétummal nem tudott előállni magának. Semmire sem volt képes  emlékezni korábbról.

 Valami hideg borzongás járta át emiatt. Idegen érzés volt. Új. Egyszerre izgalmas és ijesztő.  Bizonytalanság. Próbálta megnyugtatni magát azzal, hogy szemügyre vette a környezetét.      Körbefordult. Minden irányba. Meglepően könnyen ment. Semmilyen erőfeszítést nem  igényelt igazán. Előtte, valahol egy meghatározhatatlan távolságban érdekes anyagú fal  húzódott. Azért volt érdekes, mert Rész nem tudta meghatározni az anyagát. Egy áttetsző,  de mégsem átlátszó szőttesnek tűnt. Rész úgy érezte ebből a távolságból, hogy ez az anyag  áthatolható. Mivel fényből volt. Rész meg volt róla győződve, hogy ez a számára ismeretlen  anyag ezen az ismeretlen helyen fényből van. És lüktet. Vagy pulzál. Vagy mindkettő. Mivel  a falon minden irányban hullámok, felvillanások haladtak szakadatlanul. Éles aranyló  színben. Fényhullámokat látott mindenütt. Átjárták és elborították ezt a furcsa falat. Igazán  most jutott el addig, hogy felmérje rendesen helyzetét. Ez nem egy fal volt előtte. Egy  megbecsülhetetlen nagyságú gömb volt körülötte. Rész rádöbbent, hogy egy gömb kellős  közepén, a középpontjában lebeg.

 Rész egy fénylő és ritmikusan pulzáló gömb belsejében lebegett. Lebegett mozdulatlanul  fixen egy pontban.

 Extatikus erő futott át Részen, a látvány és a vele járó érzés szépsége és csodálata végett.  Ismeretlennek érezte, de mégis barátságosnak ezt a helyet és érzést. Semmilyen épkézláb ötlete nem volt még arról, hogy került ide és mi történik vele, de folyamatosan  örömkitörései voltak. Csodás sugallatok és érzések járták át.

 Pörögni kezdett minden irányba. Élvezte a helyzet kínálta lehetőséget. Játszott!

Majd idővel mégis el kezdett valami motoszkálni benne! Mi ez a hely? Meddig lehet itt? És  egyébként is, miért van itt?

 Szakadatlanul ezek a kérdések és ehhez hasonlóak zúgtak benne! Ésszerűnek tűntek a  kérdések, és ismét bizonytalansággal töltötték el. És már kezdtek kissé nyugtalanítóan  felerősödni. Mivel sehonnét nem jött válasz. Rész képtelen volt bármire is emlékezni, és ez  az ismeretlen hely a szépségén kívül semmi mást nem árult el magáról. Minden válasz  helyén csak üres lapokat talált.

 Próbálta magából az őt körülvevő környezetből kicsikarni a választ. Egy fénylő gömb a  semmiben és annak a belsejében ő maga. Hát ez így nem sok mindennel könnyítette meg a  dolgát. A mozgás szabad és kötött egyszerre. Bármerre haladhatott illetve fordulhatott, de semmihez sem került közelebb vagy került távolabb. Végül is ebből arra jött rá végül  Rész, hogy a gömb az ő része, ez a gömb maga Rész. Mégsem érezte teljesen azonosnak  magával, mert nem érhetett hozzá, és érzései sem onnét táplálkoztak. A gömbön kívül pedig semmi más élménnyel vagy tapasztalattal nem rendelkezett.

 Rész várt. Várt, hogy történjen valami. Nagyon soká. Aztán rájött, hogy ha nem tesz valamit, soha nem fogja megtudni mi történt és történik vele.

- Hall valaki? - szólalt meg saját maga számára is váratlanul, halkan. - Ismer valaki engem?- bátorodott fel. - Hejh! - üvöltött fel végül.

- Igen, én ismerlek - csendült fel egyszerre a közelből és a távolból egy Rész számára érdekes hang. Azért volt érdekes, mert ez a hang szinte azonos volt Rész hangjával, de mégis valami mást hordozott magában. Végtelen nyugalmat.

- Ki vagy? Hol Vagy? - kérdezett újra kisvártatva Rész.

- Egész vagyok. Itt Vagyok - kapta a választ.

- Hol pontosan, nem látlak?!

- Itt vagyok a Gömbön belül és kívül - válaszolt Egész.

- Azt elhiszem, hogy ezen túl vagy, de belül én vagyok.

- És mondd Rész, van különbség ebben?

 Rész hallgatott és a benne átsuhanó érzésekre figyelt. Majd elmosolyodott.

- Nincs. Nincs semmi különbség, Egész. Valóban - mosolygott hosszan Rész. - De, hogy lehet ez?

- Nagyon erős és megbonthatatlan kapcsolatban vagyok magammal. Azaz veled Rész - kezdte Egész. - Ám a Folyamat tulajdonsága az, hogy Te Vagy. Te vagy a Rész, aki vagy bent, és vagyok az Egész, ami vagy kint. Persze ez csak a te szemszögedből igaz. Számomra ez sokkal Egyszerűbb - fejezte be apró mosollyal a hangjában Egész.

- Akkor hagy lássalak! - kérte Rész.

- Nézz körül!

 Rész hallgatott. Hallgatott és körülnézett. Látta a gömböt. A fényhullámokat. Érezte a súlytalanságát. Érezte önmaga szabadságát. De érezte, ez nem minden. - Ez még nem Egész! Csak magamat látom, de téged nem!

- Mert egyszerre kellene látnod mindent, és az számodra lehetetlen. Abban az állapotban, amiben vagy, már nem láthatsz engem teljes valómban.

 Rész kapva kapott ezen és rögtön lecsapott:

- Láttalak? Ezek szerint láttalak! Ezek szerint ismertelek!

- Szerinted miért nem voltál képes áthaladni az emlékeid egy bizonyos tartományába?

- Mert te vagy az emlékem! - üvöltött fel szinte Rész a beléhasító felismerés hatására. - Te vagy ott, amire nem emlékszem! De miért? Miért nem emlékezhetek arra?

- Ezt majd csak egy kis idő múlva fogod megérteni. Bár akkor még erre az időre sem fogsz emlékezni.

- Az biztos szörnyű lesz!

- Jobban fogod szeretni és ragaszkodni hozzá, mint gondolnád! - nyugtatta meg Egész mosolyogva. - Különben is, a mostani állapotodról sem tudtál pár perccel ezelőtt, és most mégis élvezed!

- Ez igaz. De hát mégis, mi történik velem és körülöttem?

- Szerinted? - kérdezett vissza Egész.

- Na jó, szedjük össze! - mondta magának Rész. - Én vagyok minden, de mégsem tudok róla. Még magamról is alig. Van egy valami valahol, ami mindent tud rólam, de én alig tudok róla. Nem emlékszem a múltamra és még nem tudok arról sem semmit, hogy mi fog történni velem. Egyedül vagyok, de mégsem érzem magam rosszul. Tudom, hogy történni fog valami hamarosan, de fogalmam sincs róla, hogy mi. Végül is alig tudok valamit, mégis remekül érzem magam. Már vagyok, de még nem vagyok igazán úgy, ahogy lennem kell majd.

 És ebben a pillanatban valami abszolút értelem villant fel Részben. - Most születek! Most születek!

 Valahol, Európa egy keleti kisvárosának szülőszobáján egy fiatal terhes nő a hasához kapott a belé hasító fájdalomtól. Ugyanebben a pillanatban!

- Igen, most születsz! - hagyta jóvá csendben Egész. - Nemsokára meglátod a Nap világot!

- Csodálatos! Csodálatos! - őrjöngött a születés katarzisában Rész. - Ennél erősebb érzésem még nem volt, ennél gyönyörűbb érzésem még nem volt! - üvöltött egyfolytában.

 Ekkor már minden elő volt készítve a szülőszobában a kismama körül. Ott állt az orvos, a  szülésznő, a segítőik, és ott volt Rész apja is.

- Oh Rész, ha tudnád micsoda öröm ez nekem, amit érzel. Milyen öröm és boldogság téged  így látnom és éreznem - beszélt halkan Egész Részhez.

- Most már tudom mi fog történni! Most már én akarom, hogy megtörténjen. A Világra  akarok menni! Tudom már, hogy mi akarok lenni és mit akarok tenni!

- Mindig is tudtad Rész! Mindig is tudtuk, én, Egész és te, Rész! És mindig is tudni fogod  önmagad legmélyén. Bármi is történjék, ne feledd, ne feledd önmagad! Ha nem feleded  önmagad, akkor nem felejtesz engem se! S ha engem nem felejtesz, még a legsötétebb  időkben is kéz a kézben leszünk! Ha nem feleded önmagadat, nem feleded a szeretetet! És  akkor szeretni fogsz és szeretni fognak! Ha önmagadat elfeleded, elfelejtesz szeretni!  Szeretni azt, ami vagy és vagyok. A gömb belsejét, aki vagy, és a gömb külső felét, aki  vagyok! És akkor önmagad ellen fordulhatsz. Magad vagy más Részek ellen! Mert e közt  nincs különbség, ne feledd! Nem fogod szeretni magad és más Részeket sem. És nem  hagyod magad szeretni másoknak majd! Ne feledd önmagad! Te Vagy Rész És Egész!

- Miért döntöttünk így? Miért születek? - kérdezte meg extatikus állapotában Rész.

- Élni születsz! Azért születsz, mert semmi mást nem tudsz, Rész! Csak újjászületni. Megújulni. Élni! Hogy megtörténjek! Hogy megtörténjél! Megtörténjék minden. Bármi, bármikor. Amit akarsz! Amit vágysz! Amit szeretsz! Amit gyűlölsz! Amitől félsz! Amit hiszel! Amit nem hiszel! Minden, amit el tudsz képzelni, és még az is, amit nem! Ezért születsz!

- Ezért kell, hogy elfelejtselek?

- Igen. Ezért! De ne feledd, én vagyok Egész!

- Igen tudom, mindig ott vagy, ahol én vagyok. Bennem és körülöttem.

- Meg fogsz találni. Csak hidd majd el! Csak tedd meg, amit hiszel, és ha egyet akartál, én tizet adok. Ha egyet keresel, százat találsz majd! Ha egyben hiszel, egy egészet kapsz! Ha csak  ebben-abban hiszel, mindig részeket kapsz!

- Gyönyörű! - kiáltott fel Rész. - Köszönöm az Életet!

  A szülőszobában megindult a szülés. Rész anyja erősen vajúdott. Apja fogta anyja kezét,  miközben az orvos és a szülésznő a baba útját segítették.

 Rész észrevette, hogy a gömb elkezd szűkülni körülötte. Egyre szűkebb és szűkebb lesz. Már  majdnem teljesen hozzásimult. Aztán hozzá is ért. A fénylő gömbhöz érve Rész észrevette  magát. A gömb eggyé vált Résszel. Már nem is gömbnek látta. Valami teljesen más volt.  Érdekes anyag. Még soha nem látta, de nem érezte idegennek. Ezzel egyidejűleg egyre  tompábbnak érezte magát, és az elmúlt idő is egyre ködösebbé vált mögötte. Rádöbbent! A  felejtés kezdődött meg. Katartikus állapotban volt, és elementális erőt érzett magában.  Életerőt. Végül már nem állt ellen a felejtésnek, hanem átadta magát. Úgy döntött, hogy  átadja magát ennek az új anyagnak. Átadta magát a testnek. Rész megtestesült végleg.  Őrjítően szűk, szorító érzés volt. A csecsemő teste volt ez az érzés. Eltűnt a gömb. És ebben  a pillanatban Rész még egy pillantást vetett hátra. Megpillantotta Egészet! Egész pedig  mindenen túláradó szeretettel mosolygott Részre! A Világmindenség mosolygott Részre! A  Világmindenség összes alkotóeleme mosolygott Részre. Egy Egészként. Ez a látvány volt az,  ami a végső lökést adta Résznek, hogy a Nap világra menjen! Ez volt az, ami végleg  beteljesítette a feledést.

 Anyja hosszú vajúdás után megszülte Részt. Szemeiben könny ragyogott a fájdalomtól és a  boldogságtól. Apjáéban is. Az orvos és a szülésznő is boldog volt a sima szülés miatt. Együtt  örültek mindannyian!

 Egész is ott volt. Ott volt anyaként, és érezte a beteljesült vágy szétáradását. Érezte az  emberi csodálat és öröm legmagasabb fokát. Érezte a beteljesülést! Érezte magát anyaként!  Ott volt apaként. Érezte az emberi csodálat és öröm legmagasabb fokát. Érezte a  beteljesülést! Érezte magát apaként.

Ott volt orvosként. Látta az emberi faj szaporodását immáron sokadszor. Ismét megcsodálta  a természet végtelen titkának felvillanását egy percre.

Ott volt szülésznőként. Érezte az együttérzést. Érezte, miként örül az ember egy másik  ember örömének. Érezte, hogyan válik az ember egy érzéssé másvalakivel.

Ott volt csecsemőként. Érezte a semmit, ami a feledés fátylán átsuttogott hozzá. Egyszerre  érezte magát semminek és mindennek a csecsemőben. Átélte a születést.

 Mindezeket érezve Egész felnevetett örömében. Nevetett, ahogy minden csodálatos  újjászületésnél nevetett!

 Ugyanabban a pillanatban Rész talán megérezte ezt az érzést. Talán ez volt az első dolog,  amivel találkozott a Nap világon. Nem tudta honnét ered, miként és miért, de tudta, hogy ez  az erő nagyon sokáig elég lesz neki. Megérzett benne valami furcsa édes dolgot. Valamit,  ami mintha ismerős lenne. Nem volt benne biztos, de nagyon meleg és barátságos érzés  volt. Elsöprő ereje volt. Mindent elsöprő életereje.

 Örömében felsírt! Hangosan. Pont akkor, mikor Egész valahol a távolban túláradó örömében  felnevetett! Talán együtt örültek az Életnek! Ekkor vágták el a köldökzsinórt...

 Aztán nemsoká’ csecsemőként:

... Rész kinyitotta a szemét. Felettébb tompának érezte magát. Tompának és egy kissé  zavarodottnak. Mivel ezzel egyetemben egy furcsa érzés is átjárta egy pillanatra. Mert nem  volt benne biztos, hogy bármikor is csukva tartotta volna a szemét. Inkább mintha csak  onnantól figyelt volna arra, hogy egyáltalán lát és érzékel valamit. Nem igazán fedezett fel  különbséget a két állapot között, de mégis lényegesen más érzés járta át.

 Próbált emlékezni, visszafelé haladni a pillanat elé, amikor kinyitotta a szemét. De nem ment.  Sehogy sem tudott átjutni azon a ponton...

 Egy szobában feküdt egy ágyon. Egy nő karjaiban. Az anyja ölében! A szemébe nézett.  Mintha látta volna már ezt a mosolyt valahol ...

 

 

Rész és Egész (3)

A hulló kő

 

 Rész hátát a pad támlájának támasztotta, jobb lábát keresztbe rakta a másikon, kezét pedig  az ölében nyugtatta. Tekintette valahol a távolban kutatott. De inkább csak merengett. Nem  volt kíváncsiság ebben a szempárban. Inkább volt nyugalom és fáradtság egyszerre.

 Gyönyörű idő volt. Az ősz derekán csüngött a természet minden színe. A falevelek szőnyege  tette puhává a szél lépteit. A Nap-fény tiszta zuhatagként omlott a parkra. Mintha a város is  érezte volna ezt a békét, és zaját is másfelé irányította.

 Rész levette a sapkáját. Hagyta, hogy a szél simogassa ősz haját. Szemét is épphogy nyitva  tartotta, felszegte fejét. Beletartotta arcának ráncait az éltető fénybe. Így ért hozzá a fény és ő a fényhez. Végtelen nyugalomban ült. Soká’.

 De később csendes lépteket hallott a távolból közeledni. Nem mozdult, nem is nyitotta ki a  szemét. Csak a hangokra figyelt, abból is tudta, hogy a lépések egyre közelebbről jönnek.  Már szinte a közvetlen közeléből. Aztán csend. Rész figyelt mozdulatlanul. Nem hallott több  lépést. Minden sejtjében érezte, hogy közvetlenül mellette áll valaki. Nem érzett sem  félelmet vagy bármi remegést emiatt magában. Ismerős, jól megszokott és szeretett vibrálás  volt ez Részben.

- Egész! - mondta ki halkan.

- Rész! - jött a válasz a legbarátságosabban.

 Rész még mindig nem mozdult. Ki sem nyitotta a szemét. Nem is kellett ahhoz, hogy  felismerje Egészet. Átadta magát még jobban ennek a csodálatos erőnek, ami Egészből áradt  felé. Egy sóhajként szakadt fel ez az öröm belőle, és egy apró mosoly kísérte ajkán.

- Gondoltam, hogy ma erre fogsz járni - szólt egyenesen Egészhez.

- Én is ugyanezt éreztem felőled.

- Gyönyörű őszi nap van ma. Mindig szerettem ezeket az időket.

- Igen, az egyik szerelmem nekem is - suttogta szinte Egész.

- Mondd, mi szél hozott erre? - kérdezte egy apró mosollyal ismét Rész.

- Úgy éreztem, beszélni akarsz velem, hát eljöttem - felelt Egész.

- Igen, volna pár dolog, amit elmondanék. Nem is tudom, hol kezdjem. Nehéz átfogni  mindazt, amit szeretnék elmondani neked.

 Rész hallgatott, míg összeszedte gondolatait. Ujjait összefűzte maga előtt, testét kicsit  előredöntötte. A szemét is kinyitotta, és tekintetét az előtte elterülő parkra szórta. Végül  megszólalt.

- Emlékszem, még ifjú voltam, szinte gyermek, mikor először találkoztam veled. Itt, valahol a  közelben - és fejével egy aprót biccentet előre valahova. - Mindig éreztelek életem legszebb  és legnehezebb pillanataiban egyaránt. Nem hagytalak el és nem hagytál el. És egy csodás  élet áll mögöttem. Ember nem kívánhat szebbet. De mára megöregedtem, Egész. Már nagyon  öreg vagyok. És fel akarom tenni neked a legfontosabb kérdést, amit ember feltehet neked! ­ismét várt, majd tekintetét keményen Egész szemébe fúrta. - Miért?! Miért kell meghalnom?  Mondd el, tudni akarom, miért! - kérte, de parancsolta is egyszerre Rész. - Miért kell itt  hagynom mindezt? - valami furcsa értetlenség volt Rész arcában. Valami furcsa  elégedetlenség. - Miért kell elhagynom őket? Miért ez az ítélet? - most már egyértelmű  elkeseredettség volt Rész hangjában. Nem is kellet több magyarázatot adni kérdéséhez,  hogy mikre és kikre utalt.

- Nem kell meghalnod - válaszolt a már ismert és állandó, mindent átható nyugalommal Egész.

- Nem kell? - csodálkozott és méltatlankodott Rész. - Hogy mondhatsz ilyet nekem?! Nem  egyszer láttam meghalni mellettem valakit. Én sem vagyok kivétel ez alól. Hogy mondhatsz  ilyet? - volt valami apró düh Rész hangjában.

- Nem fogsz meghalni Rész! - mondta ugyanazzal a higgadt szeretettel a hangjában Egész.   Látta Rész szemében a kérdést és a tanácstalanságot, így hát folytatta. - Vess egy pillantást a  testemre! Vess egy pillantást arra, amit ti Természetnek, Környezetnek neveztek! Vess egy  pillantást rám, mélyen! - súgta. - A külvilág mindig ott van körülötted. Bármerre mész, mindig  ott van. Bárhová jutottál bennem, én ott voltam körülötted. Mindig mást láttál, mindig  változtam. Mint évszakok, mint éjszakák és nappalok. Mint a tenger hullámai. Mint a szél lökései. Mindig átalakult az arcom körülötted. Nézd a hernyót! Nézd, ahogy meghal  bebábozódva, és majd újjászületik pillangóként. Ugyanaz a lény! Nézd a magot a földben, mit  elvetettél. Meghal, mikor a maghéj elpattan, és megszületik a virág. Megszólítalak, mikor az  illatom hozzád ér! Nézd a felhőket, mikor belehalnak az esőcseppekbe! Nézd a Napot, mikor  belehal a csillagok fényébe! Nézd a folyókat, mikor belehalnak az óceán sójába. Nézd a gyümölcsöt, mikor belehal harapásod éhségébe. Mondd, milyen az íze? Rossz? Borzasztó? Undorító? Félelmetes? Nem! Nem az. A halál az a gyümölcs az életedben, amit csak egyszer  találhatsz meg és egyszer haraphatsz belé. És csak egyszer érezheted az ízét. Azt az ízt, amit addig életedben nem éreztél. Pedig már átélted egyszer! Ugyanazt az ízt fogod érezni, mint születésednél. - Rész elkerekedett szemekkel és döbbent arccal nézett Egészre ennél a  mondatánál. - Meglep? Azt az ízt fogod érezni, amit születésed előtt! Most nem emlékszel rá,  de ugyanaz lesz. Elszakadsz mindentől, amit addig ismertél és szerettél. Amivel azonosultál.  Ami voltál! És mögötte az ismeretlen fog várni. Valami, ami itt várt rád, mielőtt megszülettél. El sem tudtad képzelni, milyen lesz. Sokat fantáziáltál róla, de fogalmad sem volt róla, hogy  milyen lesz. És most itt ülsz, szereted az életet és azt kérded; miért!?

- Igen, miért? - erősítette meg Rész.

- Mert nem lehet másképp, Rész. Ez a Folyamat. Ez a Folyamat, ami Vagy. Ez a Folyamat, ami Vagyok. Ez az Egy Út-ja. Ha nem lenne hal-ál, nem becsülnél semmit. Nem akarnál elérni és megélni dolgokat. Ha nem telne el az idő feletted, léha lennél. Nem volnál képes örülni a megismert és megtapasztalt dolgoknak. Nem volnál kíváncsi az életre, ha nem lenne halál.

 Ezért történik az, hogy ha látsz valakit meghalni, valami addig nem érzett érzelem kerít a  hatalmába. Valami nagyon erős. Úgy érzed, valami és valaki véget ér. Pedig nem. Hisz  benned ott él tovább. A legkevesebb, hogy ott él benned a kérdés; ennyi volna? Ennyi? És  rögtön rá is ébredsz a válaszra; nem. Ez ennél sokkal több! Ez a test immáron egy elhagyott  ház. Már nem otthon többé. Már nincs szükség rá. Olyan szakasz kezdődik, ahol a test nem  kap bebocsátást. Olyan síkra lépsz, ahol az Élet törvényei már egy más „testet”, más formát  igényelnek.

 Rész már nyugalommal hallgatta Egész szavainak zárását. Nyugodtan, mert közben érezte  annak igazságát. Megérintette benne azt, amit már néha-néha megfogalmazott magának, csak még soha nem mondott ki ilyen egyenesen.

- Ezért, Egész?

- Igen. A hal-ál azért van, hogy élj. Élj életedben ennek a tudatában. Élj úgy, hogy ne bánd  meg. Ne bánd, amit megtettél, és ne bánd, amit nem tettél meg! Szeresd azt, aki szeret. Értsd  meg azt, aki nem szeret téged, és értsd meg azt, ha nem tudsz valakit szeretni. Élj úgy, hogy  ha megkérdezik, ne kelljen semmit letagadni. Élj bátran ezért! Élj nyíltan! Élj szabadon!  Tanulj meg megküzdeni valamiért, és tanulj meg lemondani ugyanarról! A hal-ál azért van,  hogy élj! Élj úgy, hogy bármikor vége lehet. Tedd meg azt, amit abban a pillanatban meg  akarsz tenni! Ne fojts el semmit, mert csak magadat fojtod meg! Ne tagadj el semmit, mert  csak magadnak hazudsz akkor! Élj! A végén mindenki ugyanahhoz az ajtóhoz ér. És nem  mindegy, hogy akkor is még visszafelé fogsz tekingetni, vagy már bátran, szinte felkészülve  előre tekintesz. Nem mindegy, hogy mások és a társadalom ostoba terhei fárasztottak el,  vagy saját kihívásaid édes verejtéke kísért el az ajtóig! Nem mindegy, hogy ráncaid a  keserűség maró barázdái vagy a mosoly égette rá nevét arcodra. Nem mindegy, hogy annál  az ajtónál már üres kézzel állsz, vagy még ott is szorongatsz valamit a kezedben. Mert azt  nem viheted magaddal tovább. Itt kell majd hagynod, beteljesületlenül. Itt kell hagynod  majd valamit, amit születésed óta cipeltél és nem vettél észre. Vagy nem mertél észrevenni!  Úgyhogy élj! Teljesítsd be magad! A hal-ál azért van, hogy élj! A halál mindig itt volt, csak  nem láttad. Nem most jött érted, mindig itt volt. Mert a hal-ál a Folyamat része. A hal-ál egy  másik sík. Egy másik ház. Képzelj el egy játszóteret, ahol fel van festve egy sportpálya. Ez az  életed most. Az ismert szabályok szerint játszol az ismert célokért. Ám ezen a játszótéren fel  van festve ugyanoda egy másik fajta sportpálya is. De te ezt nem látod. És azokat sem, akik  más szabályok szerint más célokért játszanak ezen a pályán. Ez lesz a halál. Egy új játék.  Egy új cél. Egy más élet.

- Nincs halál? - vágott közbe meglepetésében Rész.

- Nincs. Nincs halál, Rész. Csak születés van! Amit te halálnak gondolsz, az máshonnét nézve  születés.

 Rész felnevetet. De olyan szabadon és hangosan, ahogy azt csak családja körében szokta  tenni. Kiszakadt belőle minden félelem, kétség és fájdalom. Felnevetett oly boldogan, hogy  örömtől szikrázó szemeiből még a könnyek is kicsordultak. Nem is bírta abbahagyni soká’ a  nevetést. Benne volt ebben a nevetésben egész élete. Minden mozzanata és történése. Ez a  nevetés volt Rész. Majd végül csak megszólalt.

- Jól van, Egész, megértettem. Eddig is sejtettem, de biztosan akartam tudni, a te szádból! ­nézett mosolyogva Egészre. - Megyek és elmondom a szeretteimnek, minden családtagomnak  a jó hírt - mondta csupa jókedvvel a hangjában Rész.

- Ezt akarod? - kérdezte sokatmondóan Egész.

- Igen. Megnyugtatom őket. Nem kell, hogy aggódjanak értem! Ennél többet nem is tehetnék értük és magamért - nézett kérdően Egészre.

- Már megtetted sokszor, Rész. Megtetted több ezerszer. Elmondtad az életeddel. Úgy éltél,  ahogy elmondtam. Ennél többet nem is adhattál volna a környezetedben élőknek.

 Rész elhallgatott. Tekintetét a távolba emelte, és a múltba révedt. Hosszasan időzött ott.  Emlékek millióit pergette vissza magában. És végül elmosolyodott. Elmosolyodott és  biccentett egy aligláthatót. - Ugye?! Most már te is érted, a legtisztábban tetteink beszélnek - mondta Egész csendben.   Rész hátradőlt, kezét összefonta és ölében pihentette. Lábait kinyújtotta kényelmesen. Tekintetét a körülötte lévő tájra akasztotta. Formáról formára lépdelt. Mindenhol elidőzött egy kicsit, majd tovább engedte szemét.

 A hangok és a zajok egyre távolabbról jöttek. Már alig volt jellegük. A park formái is egyre jobban elmosódtak egymással. A színek is inkább csak emlékek voltak már. Nem voltak jellemzőek viselőikre. Rész teste egyre könnyebb és könnyebb lett. Már-már kellemes zsibbadtságnak érezte csak magát Rész. Egyre nagyobb volt benne a fáradtság és a nyugalom. Valami földöntúli békét érzett magában szétáradni. Aztán a távolból még eszébe jutott, hogy nincs egyedül. Eszébe jutott Egész.

- Itt vagy még? - kérdezte. - Itt. Én Mindig Itt Vagyok!

- Ez az? - kérdezte szinte csak magában. Talán már nem is jött ki hang a száján. Talán csak magában kérdezte.

- Igen. Ez az, Rész.

- Meghalok?

- Igen, most halsz meg, Rész.

- Most születek?

- Igen, most születsz meg nemsokára máshol, Rész.

 Rész nem bírta tovább nyitva tartani szemeit és becsukta őket. Ám meglepetésére nem borult látómezejére sötétség. Szemhéjai mintha átlátszóak lettek volna. Nem vesztette el látását. Bár ez nem is volt látásnak nevezhető. Bármire ránézett, mintha hozzá is ért volna. Mintha a növények, fák, kövek, madarak mind egy olyan testrészei lettek volna, amik a távolban vannak. Mindennel sokkal erősebb rokonságban érezte magát Rész. Sokkal élesebben és közvetlenebbül érzékelt. Mindennek saját fénye volt.

- Ez az, Egész? - kérdezte csodálkozással a hangjában.

- Nem. Ez csak a küszöb. Ez az átfedés ezen és a másik sík között. Sokszor voltál már itt. Minden alkalommal, mikor álmodtál, és testen kívüli élményed volt.

- De ez most valóság.

- Ez mindig is valóság volt, csak te élted meg álmokként. Lelked és szellemiséged tulajdonságai, érzelmeid és érzéseid itt már vizuálisan jelennek meg körülötted. Itt már kezdenek a gondolatok és az érzelmek testként viselkedni, cselekedni.

- Ez volna a halál kapuja?

- Így is mondhatod, de inkább nevezzük az Élet újabb kapujának - mosolygott Egész. Rész is mosolygott. Gyönyörködött a körülötte elterülő tájban. Fényben ragyogott minden. Az égbolton egyszerre volt fenn a Nap, a Hold és a Csillagok, saját fényüket szórva a földre. A fák között színpompás madarak repkedtek, mindenhol a legnemesebb állatok sétáltak a közelben. Az illatok folyékony szélként lebegtek a levegőben. A szél hangja pedig halk énekkar dala volt. A talaj mintha vízből lett volna, és siklani lehetett bármerre.

 Rész sokáig szemlélte, és gyönyörködött a tájban. Végül a pad felé fordult, ahol egy pillanattal előbb még ült. És megpillantotta magát. Megpillantotta testét, ahogy hátradőlve ott alszik a padon. Legalább is Rész számára úgy tűnt, hogy alszik. Aztán jobban szemügyre vette magát. Önnön arcát figyelte. Mennyire szerette ezt az arcot. Mennyi minden fűzte hozzá. Mennyi minden. Rész túláradó szeretetet érzett a teste iránt. Gyönyörűnek látta ezt az öreg testet. Mégis valami hiányzott ebből a testből. Valami, ami nagyon jellemző volt rá ezelőtt. Üres volt ennek az arcnak a tekintete. Kifejezéstelen volt. Nem volt benne sem értelem, sem érzelem. Üres volt, halott.

 Ebben a pillanatban egy kattanást hallott Rész a fejében. Nagyon erős kattanást. Ugyanabban a pillanatban, egy erős lökést is érzett magán, és ellendült a földtől. Szép lassú, méltóságteljes pózban lebegett át a parkon. Nem nézett végig magán, de érezte, hogy most is van valamilyen teste. Érezte, hogy ez a test fiatal és erőtől sugárzik. És olyan szép, amilyet csak elképzelni tudott annak idején. Pontosan olyan, mint ahogy legmélyebben elképzelte magában. Nem érezte idegennek a tájat. Sőt, úgy érezte, csalogatjaminden, hogy  megismerje és felfedezze.

- Egész! - szólt halkan. - Hol vagy?

- Itt, mindenütt. Benned és körülötted. Mindenhol, mindig.

- Egész, a halál egy hulló kő. Ami felfelé zuhan. A felszíntől szakad el és a mennybolt felé  repül.

- Köszönöm Rész! Benned most újra átélek valamit, amire én magam képtelen vagyok. A hal­ál fogalmát. Átéltem egy olyan formáját, ami csak te tudtál nekem adni. Egy csodálatos élet  méltó folytatását.

 Rész erre már nem válaszolt, mert a távolban, a park horizontján egy éles fénycsík előtt  alakokat pillantott meg. Fényes és lebegő alakokat, akik mind őt nézték és mosolyogtak.  Mind ismerős volt Rész számára. Ismerte ezeket a lényeket, de fogalma sem volt honnét. De  nem is érdekelte. Mert olyan elbűvölő bizalom és szeretet áradt belőlük, hogy az minden  GONDolatot feledtetett vele. Visszamosolygott rájuk.

 Egész csendben figyelte őket. Érezte Rész félelmektől való megszabadulását és  megkönnyebbülését, felszabadulását. Érezte Rész őseinek mindent elsöprő és áttörő  szeretetorgiáját. Érezte örömüket, hogy Részben meglátták a Felismerések és az  Örökkévalóság megszületését.

 Egész figyelte a távolból Rész gyermekeit, akik épp most találták meg Rész testét a parkban  a padon eldőlve. Érezte fájdalmuk és kínzó bánatuk. Hallotta sírásukat és a szívükből feltörő  jajveszékelést. Érezte gyászukat. Érezte a szívüket tépő kérdések és válaszok őrült rohanását. Érezte a tényekkel való szembesülésük döbbenetét. Érezte a fájdalom karjainak  semmit ölelő szorítását. Érzett mindent egyszerre és külön- külön. Érezte és figyelte mindannyijukat! Így tekintett  önmagára Egész.

 Egy pillant erejéig még Részre fókuszált, mert azt vette észre, hogy Rész a válla felett  hátranézett.

- Szeretlek Egész!

- Én is szeretlek Rész! - felelte, és mélyen Rész örömtől ragyogó szemébe nézett. Felé  bólintott fejével, és elismerően rámosolygott Részre.

 

Rész és Egész (4)

Az Itthon

 

 Rohant, ahogy csak a lábai engedték és bírták. Vágtatott a parkon át. Kétségbeesetten  kereste a szemével, hátha megpillantja valahol. Őrült rohanásban volt. Semmi mással nem  foglalkozott, csakhogy megtalálja. Az sem érdekelte, hogy átgázolt mindenen. Minden fa és  bokor mögé be akart nézni, hátha ott van. De nem volt! Persze alig vettet még egy futó  pillantást is arra, amihez hozzáért, de már ment is tovább. Hiába került valami vagy valaki az  útjába, csak rohant tovább! Még az sem érdekelte, hogy néha nekiszaladt valaminek vagy  valaki másnak. Összetört ágakat, virágokat, megsebzett másokat hol jobban vagy kevésbé,  még magát is ezzel. Nem érdekelte! Csak gázolt tovább. Kétségbe volt esve! Rettentően.    Hónapok óta, mikor a tükörbe nézett Rész, az arca helyén csak egy foltot látott. Mintha nem  is lett volna arca. Eltűnt a kép, amit ismert és szeretett magában. Rész elvesztette magát. És  már régóta nem lelte a visszavezető utat magához.

 Hát ezért rohant Rész, már maga sem emlékszik mióta, össze-vissza a parkban. Meg akarta  találni magát. De egyre erősebben érzett valami maró érzést a testében. Kezdett már fájni. Nem akart szűnni. És fájt minden mozdulatánál. Aztán le is győzte. A fáradtság volt az.  Szörnyű, maró és szaggató érzés volt a testében és elméjében. Menekült ezelől az üres érzés  elől, ami kísérte hónapok óta, de mégsem jutott sehova ezelől futva. És még ez az  ellenállhatatlan örvénylő új érzés! A kimerültség és lemerültség! Elviselhetetlen gyötrődés.  Nem, ezt nem bírja tovább, mert beleszakad a teste és elméje. Már semmi sem maradt  benne. Semmi épkézláb gondolat a helyzetéről vagy a kiútról ebből. Teljesen kimerült a  teste és az elméje. Elkészült az erejével Rész. Egy lépést nem tudott tenni tovább. Kiürült  már majdnem maga a fájdalom is, annyira megsemmisültnek érezte magát.

 Egy tisztás  közepén volt éppen, amikor először megrogyott a lába. Még egy-két lépés, de aztán feladta a  görcsös ellenállást és dacot. Kénytelen volt, már levegője is alig volt. Először csak letérdelt és  lehajtotta fejét, de ez sem elégítette ki a terheit, így kénytelen volt a hátára feküdve teljesen elnyúlni a magas fűben. Széttárta kezeit, és szétvetette lábait. Szemei a felette lomhán hömpölygő felhőtesteken ragadtak. Kénytelen volt hagyni, hogy a kimerültség véglegesen szétáradjék felnőtt, erős testében. Mélyről feltörően belátta, hogy a kétségbeesés végleg legyőzte. Rész elsírta magát. Egyedül, a park egyik szép tisztásán, a magas fű rejtekében Rész sírt. Úgy, mint gyermekkorában. Nem szégyellt benne semmit, csak hagyta, hogy a keserűség és a fájdalom utat találjon belőle. Felszabadultan sírt. Percekig tartott, míg  rendezni tudta sorait Rész. Letörölte forró könnyeit az arcáról, és azokat a kihűlteket is, amik fektében az arcáról a füle mellett a nyakára csorogtak. Aztán elcsendesedett.

Így vette csak észre, hogy mennyire szép az ég kékje a tisztás felett. Apró fehér felhők  gomolyogtak mindenfelé az égbolton. A Nap nem volt a látóterében, de érezte sugarainak  áldott melegét. Néha egy fiatal hangon kacagó szél futott végig a fű között és botlott  Részbe. Most vette csak észre, hogy tavaszodik. Eddig fel sem tűnt ez a megannyi szépség.  Tenyerét lefelé fordította, és végigsimított fűpaplanján. A rét illata is visszalopódzott Rész  szívébe. A virágok bódult lehelete részegítette meg. Eltelt a természet szépségével. Egy pillanatra valami gyönyört érzett felbukkanni a semmiből és fájdalmainak szürke színpadán.

- Mert nem az lesz az első, aki mindig gyorsan hajt, hanem aki mindig a megfelelő  sebességgel halad! - csendült fel a szélben Egész hangja.

 Villámgyorsan ült fel és nézett körül Rész. Egész ott ült, tőle nem messze a fűben. Pont a  háta mögött.

- Valószínűleg már egy ideje itt lehet - gondolta Rész. Csak ült, és azzal az  eltéveszthetetlen arckifejezéssel nézett Részre. Egyszerre volt ezen az arcon kérdés, válasz, nyugalom, lendület, béke, szeretet, és valami kitalálhatatlan helyről táplálkozó értelem.

- Miért mondtad ezt nekem? - kérdezte bátortalanul Rész.

- Mert kérdezted.

- Dehogy kérdeztem! - védekezett meglepett arccal Rész. - Te szólaltál meg először! - mondta  talán még magát is győzködve Rész.

- Tévedsz, Rész. Te kérdezted ezt tőlem, mikor sírtál. Azon a nyelven kérdezted, ami sokkal  közvetlenebb minden szónál. Egy érzelmi kitörésen keresztül.

 Rész szégyenében lehajtotta fejét. Egyszerre érezte semminek magát Egész és saját maga  előtt. Újból elsírta magát egy pillanatra, de gyorsan túllépett ezen. Könnyei sójától még vörös  volt a szeme, mikor Egészre nézett.

- Mondd, mit hibáztam el? - kérdezte mély, elhaló hangon.

- Semmit - válaszolt Egész rezzenéstelen, de abszolút meggyőző arccal.

- Semmit? Hát nézz rám! - felelt indulatosan Rész. - Nézz rám, teljesen elveszettnek érzem  magam!

- Pedig semmit sem hibáztál. Nem is tudtál volna, mert nem tettél semmit. Haladtál az árral.  Az ár pedig céltalan és elvész. Nincs iránya, nincs célja, nincs élete. Semmi nem irányítja,  semmi és senki nem felügyeli. Valahol lendületet vesz és azt tartja amíg bírja. Nem is tudja  senki, hogy miért, csak halad az árral együtt. Ezt tetted te is. Saját magaddal és az árral  versenyeztél. Nem lehetsz győztes, mert ebben csak vesztesek vannak. Egy soha meg nem   fogalmazott célért kezdtél versenyezni, amíg most ide jutottál.

 Rész hallgatta Egészet, de hamarosan megpróbált visszavágni:

- Annyi mindent tettem, hogy szinte nem is volt szabadidőm! Megállás nélkül azon  dolgoztam, hogy nekem és a szeretteimnek meglegyen mindene. Mindene. És meg is lett.  Olyan kényelemben élek, mint soha. Hogy mondhatod, hogy nem tettem semmit az elmúlt  időszakban?! - volt valami felháborodottság Rész hangjában.

- Az elmúlt években csak magadat ismételgetted. Minden nap ugyanazt csináltad, amit  kellett, amit muszáj volt. Olyan voltál, mint egy gép, ami mindig a beprogramozott  mozdulatot csinálja. És nem is képes másra. Belemerevítetted magad ebbe a tevékenységbe,  mert ez volt a legkifizetődőbb. Mert ezt láttad körülötted mindenkin. A túlnyomó többség ezt  tette és teszi, és te azt gondoltad, ennyi ember csak nem tévedhet. Ha láttál valakit, aki nem  így viselkedett, akkor értetlenül néztél rá. Volt úgy, hogy ki is nevetted vagy megvetést  éreztél iránta - itt Egész mélyen és kérdően Rész arcába nézett, aki valami megsemmisítő  szégyent érzett magában ebben a pillanatban. - Nyugodt voltál, mert senki sem volt más  véleményen erről! Mindenki elismerően bólogatott neked. Az meg sem fordult a fejedben,  hogy ez inkább csak a pozíciódnak szól, amit elértél. És nem Neked! Elnyomtad magadban a  lelkiismeret hangját mindennel, amivel csak képes voltál. Elnyomtad magadban a hangomat,  Rész! Szép lassan el is tompult benned minden érzelem.

 Rész lehajtotta a fejét. Tudta, hogy most nincs kibúvó a számvetés alól. Annyira erősen  érezte Egész közelségét, hogy nem tudott és már nem is akart előle menekülni. Úgy érezte,  hogy ha lehet, most mindent kiad magából. Mindent, amit elfojtott és hazudott magának.  Felemelte bátran a fejét és Egész szemébe nézett. Meglepődött azon, hogy egy bátorító  mosolyt talált Egész arcán a szigor helyett.

- Mondd, mit tegyek? - kérdezte csendben.

 Egész érezte Rész kitárulkozását. Figyelte, ahogy szája minden hangnál beleremeg a  fájdalomba. Abba a fájdalomba, amit Rész felengedett magában. A testtartása is  egyértelműen arra utalt, hogy Rész szorong és elveszett. Összegubózva ült Egész előtt,  karját és lábát is összezárta maga előtt. Csak a fejét emelte meg egy kicsit, hogy szemét  Egészre tudja irányítani, mikor az hozzá szólt.

- Ez csak egy töredéke jelenlegi helyzeted kiváltó okainak, Rész - mondta olyan hanglejtéssel  Egész, hogy abban semmi szemrehányás nem érződött. Inkább volt benne teljes együttérzés  és testvéri szeretet. - Az elmúlt idők ködbe burkolták a szívedet, ami megfagyott a hidegben.  Az a tevékenység, életstílus, ha egyáltalán nevezhetem annak, nem igényli a szív tulajdonságait. Az érzelmeket. Egy gépnek kell lenned ahhoz, amiről beszéltél. Egy elég  egyszerű gépnek. Ami egyetlen programmal működik: megéri vagy nem éri?! És semmi több.  Minden emberi megnyilvánulásodban ez került előtérbe. Legyen az munka, barátság, szex,  kommunikáció, és minden, ami emberré tehetne, már csak ezen az alapon működött benned.  Meg akartad állítani magadban a Folyamatot. Azt, ami Vagy! Ami Vagyok! Meg akartad ölni  magad! - Rész szinte pánikszerűen kapta fel a fejét erre a szóra, és döbbenten nézett  Egészre. Arca elárult minden értetlen rezdülést belőle! - Nem az a halál, amit ti, emberek  annak hisztek. A halál az, amikor mozdulatlanná dermed a szíved. Az, amikor matematikával  akarod megoldani az életedet! Az a halál, mikor azt hiszed, hogy csinálsz valamit, de közben  az érzelemtested elhal! Mondd, mit érne a rét színek és illatok nélkül? Mondd, mit érne a  legszebb gyümölcs, ha nem volna íze? Mondd, mit érne a bor, ha nem volna mámora? Vers  lenne-e a vers rímek nélkül? Amikor nyitott szívvel és elmével áltál a széfben, áthaladt rajtad  minden, ami Vagyok! Élvezted a benned hömpölygő Életet. Élvezted minden mozzanatát és  változását. Te magad voltál Az Élet! Nem álltál ellen semminek, ami jött. Legyen az édes vagy  fájó. De te el akartál fordulni ettől az állapottól, és csak a kellemeset akartad. Már nem bíztál  magadban. Nem bíztál bennem! Elfelejtetted a jelened minden varázsát. Elfelejtetted napjaid  dallamát. Minden ízét, gyümölcsét. A jövőt fürkészted. Tudni akartad, mi lesz! Elfelejtettél valamit, ami így ellened fordult általad - Rész kérdően, szinte könyörgő tekintettel figyelt és  kérte Egészet, hogy folytassa! Egész ezt látva, így szólt: - Te most élsz Rész! Most Vagy! Nem  tegnap voltál és nem holnap leszel, hanem Most Vagy! Ami volt, elmúlt. Azon már nem  változtathatsz. Ami lesz, az pedig majd jönni fog, azt még most nem ismerheted. A falevél le fog hullani a fáról, de nem tudja hova fog esni. Mondd, miben vagy te különb egy falevélnél?  A virág kinyílik és illatot áraszt boldogan nevetve a Nap Fényben, pedig egyszer el fog hervadni. Mondd, miben vagy különb te ennél a virágnál? A fa pajzsok nélkül áll az erdőben, várva napsütést, jégesőt vagy vad vihart, mi a törzsét törheti. Mondd, te miben vagy különb ennél a fánál?! A szarvas bátran járja a tisztásokat, pedig farkasok leselkednek vérszomjas halálként rá, mégis milyen büszke a tartása. Mondd, te miben vagy különb ennél a szarvasnál?! Én elárulom neked, hogy semmiben sem vagy különb náluk. Csak egy és egyetlen dologban. Az érzelmekben! Te képes vagy érzelmekkel bírni és élni. Ha nem akarod vagy nem mered őket használni, ha hagyod, hogy mások által rád tett kaloda bénítson meg és nyomja el érzelmeid, nos akkor nem vagy több, mint egy állat vagy egy növény. Ami ösztönökből vagy passzívan él. Persze számukra ez a legteljesebb, amit tehetnek, de nem az ember számára. Neked szárnyaid vannak, Rész! Szárnyakat adtam neked! Ott van, nézz a szívedbe! Ott van a lelkedben. Te az vagy, aki a szárnyait belül hordja!

 Rész teljes átéléssel és áhítattal hallgatta Egész szavait. Forrónak érezte az arcát.  Lángolónak a szemeit. Mélyeket sóhajtott, és édes bizsergést érzett a feje tetején. Mintha  valami varázslat kerítette volna hatalmába, amint egy láthatatlan kéz a fejére teszi a kezét, és  ez az érintés eljut testének minden atomjába kívül-belül. Egy pillanatra szinte biztos volt  benne, hogy Egész érhetett hozzá valahogy a szavain keresztül. Így hát még jobban átadta  magát ennek a gyógyító érzésnek.

- Ha nem emberhez méltóan éled az életed, mindened elhal a végén a testeddel együtt.  Bizony, akkor valóban meghalsz. Ha viszont elfogadsz minden ölelést és vihart, minden  csókot és pofont, minden győzelmet és vereséget, halhatatlan leszel az érzelmeiden  keresztül. Mert az érzelmeid és a hited fog csak tovább élni! A taktikád, a hazugságaid, a  cselvetéseiden keresztül elért dolgok mind veled halnak. Gyere, hagy mutassak valamit most  neked! - kérte Részt.

 Rész felállt teljes révületben. Már nem volt fáradt. Már nem érzett kínzó fájdalmat vagy maró  érzést a testében vagy elméjében. Teljes vibrálásnak érezte lényét Rész! Teljes erőnek és  erősnek érezte magát. Minden fenntartás nélkül nézett Egész szemébe, ahogy ő a karját a  tarkójára tette és a távolba, a fák közé mutatott.

- Most nézd meg Rész, mit tettél! - és kezével a múltba intett.

 Rész szinte a szeme előtt látott mindent. Mindent, amikor megbántott vagy hazudott  valakinek. Amikor tudatosan kihasználta mások gyengeségét, kiszolgáltatottságát vagy  tájékozatlanságát. Amikor tudta, hogy mi lenne a helyes út, de mégis egy másikat választott,  ami jobban fizetett, sokkal jobban. Minden egyes alkalommal, mikor belátta tetteinek okát és  következményeit, átérezve és átélve tiszta szívvel, egy apró, áramütésszerű lökést érzett a  mellkasán.

- A lelkiismereted. A lelkiismereted hallod. Engem hallasz most magadban, Rész! A  lelkiismereted vagyok. Az ajándék, amit csak emberként birtokolhatsz, és sehogy máshogy.  Ez az a pont, ahol felismerhetsz engem! Ahol felismerheted magad, hogy Te Én Vagyok. A  lelkiismereteden keresztül tudhatod, hogy Én mit tennék, és Te mit teszel. A lelkiismereted  az, ami minket örökre összeköt. Ha nem hallod soha, vagy teljesen távol vagy tőlem vagy  teljesen velem vagy. Így a választás a tiéd. A szabad akarat a tiéd! Dönthetsz, hogy élsz!  Lehetsz hömpölygő víztömeg ami minden gátat áttör, vagy lehetsz egy korty víz, ami a  szomjazónak az életet jelenti. Lehetsz vihar, ami minden fát kicsavar vagy nevető tavaszi szél,  ami hűsít és átölel! Mindent neked adtam, minden a tiéd! Élj vele! Élj! Életre ítéltelek.  Szerelemre és szeretetre ítéltelek. Halálra csak te ítélheted magad! Én soha! Tarthatsz kardot  és virágot is a kezeidben. De együtt nem használhatod őket. Mert akkor csak magaddal fogsz  küzdeni! És ott csak vesztes lehetsz! Ha egyszer engem hallottál, többé el nem fogsz feledni.  Ha egyszer kortyoltál belőlem, mindig vágyni fogsz rám! Vágyni fogsz magadra. Ahogy most  is vágytál! Ahogy most is vágysz! És megtaláltál magadban. Itt vagy és itt vagyok!­ Egész finoman végigsimított Rész hátán még, ahogy elengedte tarkóját. Hátrébblépet, hogy  hagyja Részt elmerülni az előbb elmondott igazságban. Rész hátratekintett, és Egész szemébe

nézett. Rész szemében könny volt és mosoly! Érzelmei a legszebb és legtisztább tetőfokot érték, ahol a könny a mosoly ölében remeg.

 Ez a legtisztább öröm! Tudta ezt Rész is. Halkan szólt Egészhez: - Itthon vagyok!

- Köszöntelek! - súgta vissza Egész.

 Rész csendben állt még egy darabig, majd apró léptekkel megindult a park felé. Minden keserű érzés és gondolat az emlékek ködös mezejére költözött már belőle. Ragyogott a szeme a Napsütésben. Odébb méhek zümmögtek a virágok felett, és valami kivillant a fű közül. Megfogta Rész tekintetét és odacsalta. Egy rejtett kis tócsa gyűlt össze az éjjeli eső vízéből a fű között. Sima tükörként csillogott az ég kékjében. Rész fölé hajolt. És megpillantotta arcát a víz tükrében. Katartikus erő áramlott szét ismét Részben. Tudta, megtalálta azt, amit keresett. Amit elvesztett és oly annyira szeretett. Magát! A benne rejlő legmagasabb megnyilvánulású Én-t. Önnön Igazságát!

 Visszanézett a tisztásra. Egész ott állt mozdulatlanul és őt figyelte. Ahogy ott állt, valami elmondhatatlan rokoni érzés áramlott belőle felé. Rész először érzett valami elképesztő és megmagyarázhatatlan szeretetet Egész iránt. Mintha mindig így érzett volna, csak nem tudott róla.

 Még egyszer visszapillantott a víz tükrébe. Hosszan nézte boldog arcát. És egy pillanatra látta felvillanni Egészet mélyen, arca vonásai mögött!

 

 

Kiss Norbert Krisztián

2006 május,Afghanistan