sziddhartha
                    .: 4. Cikk :.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


InterStat.hu

 

Az ősi bölcsesség és a modern tudomány [1].

 

Tartalom:

1.  rész: A kémia

2.  rész: A fizika

3.  rész: A biológia

4.  rész: A csillagászat

5.  rész: A geológia

6.  rész: Az antropológia

7.  rész: A pszichológia

 

A Teozófiai Társulat második célkitűzése tartalmazza az ősi és a modern tudomány eredményeinek tanulmányozását is. Napjainkban a tudományos tényekre és a tudományos módszerekre úgy tekintünk, mint az igazság szinonimáira, és a természet tényeinek feltárására. De mit is nyerhetünk azzal, ha megvizsgáljuk az ősi és a modern tudományt? 

Az ősi tudomány – különösen Egyiptomban és Indiában – a gyakorlati alkalmazások olyan magasságait érte el, amelyek nagy részét a modern tudományos elmélet és gyakorlat már átvette, de egyes ősi módszerek még mindig várják, hogy a tudomány felfedezze azokat. A modern és az ősi tudomány összehasonlító vizsgálata megmutatja, hogy a modern tudós bonyolult műszerei újra felfedezik azokat az ősi – vagy inkább örök – igazságokat, amelyek a természeti törvényekben fejeződnek ki. Ezek az örök és egyetemes igazságok, amik kifejezhetők filozófiai fogalmakkal is, a teozófia alapvető tételei.



[1]. A Theosophy folyóiratban 1995-ben megjelent hét részes sorozat cikkei alapján összeállította: Szabari János.  A cikkek magyarul az Ezo-tér magazin 2007-es számaiban jelentek meg.

1.  rész: A KÉMIA

H. P. Blavatsky azt jósolta, a XX. század tudománya a kémia lesz, és ez megfelelő kiindulópont az ősi és a modern tudomány tanulmányozásához. A kémia a különböző anyagok összetételét, azok fizikai és kémiai tulajdonságait elemzi, és azokat a különleges körülményeket, amelyek között azok más anyagokkal vegyülnek. Ez az alapja más alaptudományok – mint a fizika, asztronómia és biológia – megértésének. A kémia gyakorlati alkalmazásai a civilizáció minden aspektusát befolyásolják.

Összefüggés fedezhető fel egy civilizáció fizikai teljesítménye és elméleti és gyakorlati kémiai ismeretei között. A kémia fejlődése segíti az ipar, a mezőgazdaság és a művészetek fejlődését. Élelmiszeripari és gyógyszerészeti alkalmazása alapvetően befolyásolja az emberek egészségi állapotát, a parfümök és kozmetikumok készítése pedig nagyfokú változatosságot biztosít a fogyasztási javaknak. Azok a nagy civilizációk, amelyek az ősi Egyiptomban és Indiában virágoztak, bizonyosságot szolgáltatnak a kémia mélyreható ismeretéről.

A „kémia” és az „alkímia” nyilvánvalóan ugyanabból a szótőből származnak, a „Khem”-ből, ami Egyiptom ősi neve volt. H. P. Blavatsky a Fátyoltalan Isis-ben megemlíti, hogy Egyiptom a kémiai tudás hatalmas tárháza volt, némely ismeretük felülmúlta a modern vegyészet teljesítményeit. Ez különösen a kémiai vegyületek épségének megőrzése esetén igaz. „Elpusztíthatatlan cementeket” használtak az egyiptomiak a kő és a fém összekötésére, amelyek a mai napig megőrizték tapadásukat. A holttesteket évezredekre megőrizték egy balzsamozási és mumifikálási folyamattal. Olyan papírt és vásznat készítettek, amely képes ellenállni a lángok támadásának is. A rezet olyan rugalmassá tették, hogy a kardot meg lehetett csavarni anélkül, hogy eltört volna. A gyógyítás „művészete” óriási magasságokat ért el a gyógyszertan és az érzéstelenítés gyakorlati ismeretein keresztül. Az egyiptomiak nagy jártasságra tettek szert a kémia művészeti alkalmazásaiban is, festményeik, freskóik felülmúlhatatlanok színgazdagságban és tartósságban.

Ezzel együtt nem Egyiptom volt az első, amely nagy magasságokba jutott a kémiai ismeretek területén. Több, mint ezer évig India uralta a Kelet piacát azzal, hogy három áttörést is elért a kémia gyakorlati alkalmazásaiban: a gyorsan színező festékek készítésével, az indigó növényből a kék festék kivonásával és az acél kémiai edzésével. Megtaláltak olyan ősi hindu forrásokat, amelyek részletesen ismertetnek egy eljárást olyan por készítésére, amelyet belélegezve az ember elalszik, és egy másik eljárást, amivel olyan rudat lehet készíteni, ami tűz nélkül világít.

Egyes kutatók bizonyítottnak találják, hogy az ősi hindu kémikusok hozzájárultak a modern atom-elmélet alapelképzeléseihez. Paramandalya azt tanította, hogy az atomok gömb alakúak. Parispanda kimutatta, hogy minden atom – mint forogó és rezgő részecske – állandó mozgásban van. A Nyaya-Vaiseshika iskola elébe vágott a kémiai kötések és reakciók modern elméleteinek. Bebizonyították, hogy az atomok nem létezhetnek szabad állapotban, azt tanították, hogy az atomok vegyülnek egymással, hogy különböző vegyületekké, molekulákká rendeződjenek. Az atomok különböző számarányú elrendezései szolgáltatnak magyarázatot az anyag változatosságára és az anyag meghatározott kémiai és fizikai tulajdonságaira. A Jain-iskola azt tanította, hogy azok az erők, amelyek összekötik az atomokat, és együtt tartják azokat a vegyületekben, természetüket illetően pozitívak és negatívak (elektromágnesesek). A vegyületek fizikai tulajdonságai az atomok kapcsolódásának természetétől függenek. A legfontosabb azonban az, hogy az ősi egyiptomiak és hinduk nem korlátozták kutatásaikat a sűrű fizikai anyagra, hanem kiterjesztették megfigyeléseiket az anyag erőire és állapotaira. Az alkímia volt a kémia azon ága, ami az elemek rejtett szellemét tanulmányozta.

H. P. Blavatsky három jóslatot tett a modern tudomány és a kémia fejlődésével kapcsolatban. Az első az volt, hogy forradalmi változások fognak a kémiában lejátszódni, aminek eredményeként egy új alkímia fog megszületni. A második jóslata az volt, hogy a XIX. század végéig a materializmus megkapja a halálos csapást. A harmadik pedig az volt, hogy a jövő hatalmas mágusai a kémia és az orvostudomány lesznek, amik megnyitják az emberiség szemét a természet nagy fizikai igazságaira.

Azt állította, ezek a fizikai igazságok azok, hogy mindennek a fizikai és kémiai alkotóelemeit azonosnak fogják találni. Nemcsak hogy a kémiai alkotóelem ugyanazok, de ugyanazok a végtelenül kicsiny életek alkotják az ásványi, növényi és állati birodalmak atomjait is. Azt is kijelentette, hogy végső soron az anyag legfinomabb részecskéi – nevezzék azt szervesnek vagy szervetlennek – mind egyetlen élet részei. Nézzük meg, milyen messzire fejlődött a kémia Blavatsky jóslatainak beteljesítése során!

A XIX. században a meghatározott kémiai és fizikai tulajdonságokkal rendelkező anyag legegyszerűbb alkotóelemét, amit fizikai módszerekkel nem lehetett egyszerűbb anyagformává változtatni, elemnek nevezték. Az elemek legkisebb részecskéit, amelyek megőrizték annak meghatározott tulajdonságait, atomnak hívták. 1803-ban John Dalton közzétette elméletét, amely szerint az atomok olyanok, mint a kemény, rugalmatlan biliárdgolyók. Ez a mechanikus-materialista elmélet a század későbbi részében megkapta a maga „halálos csapását”. 1896-ban Henri Becquerel, a francia kémikus, véletlenül egy kis mennyiségű urán-szurokércet hagyott egy fotólemezen, de egyik kulcsa a szurokérc és a fotólemez között maradt. Amikor később a lemezt előhívták, rajta volt a kulcs körvonala – ez vezetett a radioaktivitás felfedezéséhez. Ez megváltoztatta az atommal kapcsolatos elképzelést, ami kisebb részecskéket képes sugározni, atommagokat és elektronokat.

1919-re Niels Bohr kifejlesztett egy új atommodellt. Az atommagot tovább osztotta protonokra és neutronokra. Az elektronokat apró negatív töltésű részecskéknek képzelte el, amelyek az atommag körül különböző pályákon vagy héjakon keringenek. Az 1940-es évekre a kémikusok megvalósították az egykori alkimisták transzmutációját: képesek voltak egy kémiai elemet egy másikká átalakítani azzal, hogy az atommagokat szubatomikus részecskékkel bombázták. Bár túlságosan sokba került ahhoz, hogy az eljárást a gyakorlatban is alkalmazzák, de a kémikusok képesek voltak kicsiny mennyiségű aranyat előállítani egy másik anyagból.

          Az 1960-és és 1980-as évek között még több szubatomi részecskét fe-deztek fel. A protont és a neutront tovább osztották kvarkok változataira. Az elektronokat leptonoknak nevezett kisebb részecskékre osztották. A természet kémiai szemlélete fokozatosan közelítette azt a nézetet, amit H. P. Blavatsky A Titkos Tanításban több, mint száz évvel korábban kifejtett. Az atom és a szubatomi részecskék szintjén a fizikai anyag minden formája végső fokon ugyanazokból az alkotóelemekből épül fel. Ezek a részecskék „életekként” vi-selkednek.

           A szerves és a szervetlen alkotóelemek közötti különbség eltűnik az atom szintjén. Ugyanazok az atomok és szubatomi részecskék alkotják az anyag valamennyi formáját, szerveset és szervetlent egyaránt. Az elektronokat nehéz „holtnak” tekinteni, hiszen kb. 300.000 km/s sebességgel süvítenek körbe, gra-vitálnak, rezonálnak, megváltoztatják a röppályájukat, van elektromos töltésük és előrejelezhetően válaszolnak más elektronok és energiaformák megjelenésé-re. Még a perdületüket is képesek ellenkező irányúra változtatni.

 

          Amikor a modern kémiát a teozófia fényében tanulmányozzuk, nyilván-valóvá válik, hogy a kémikusok újra felfedezték a fizikai manifesztációkban azokat az egyetemes alapelveket, amelyeket A Titkos Tanítás kifejtett. A teozó-fia első alaptétele, hogy az Istenség – az Abszolútum, az Örökkévaló, a Min-denhol Jelenlevő, a Megváltoztathatatlan, a Valóság, ami mindennek az egyet-len „gyökere” – két azonos módon örökkévaló megnyilvánult aspektussal ren-delkezik, a Szellemmel és az Anyaggal. Egyik sem teremthető vagy elpusztítha-tó, viszont az egyetemes manifesztáció periódusa során ezek átalakulnak az energia, az anyag és a tudat különböző fokozataiba.

          A kémia alaptörvénye az, hogy az anyag és az energia nem teremthető és nem semmisíthető meg – ez az alapelv húzódik meg minden képletben, egyen-letben, amelyekkel valamennyi kémiai reakciót leírnak. Az alap kémiai reakciók közé tartozik az elektronok megosztása vagy átrendezése (oxidációs-redukciós reakciók) vagy a hidrogén atomok megosztása és kicserélése (sav-bázis reakci-ók). Ezekben a reakciókban atomok vagy elektronok soha nem keletkeznek vagy semmisülnek meg, csak kicserélődnek vagy átrendeződnek.

         Filozófiai értelemben az Istenség az egyetlen valóság, egy abszolút el-vonatkoztatás. A természet valósága felfoghatatlan az érzékszervek számára, és csak az értelem egyik absztrakciója. Amit a fizikai megjelenés alapján érzéke-lünk, csak illúzió. A modern kémia alaptanítása az, hogy a látható sűrű fizikai anyag csak egy illuzórikus jelenség, ami finomabb, láthatatlan részecskék és erők egymásra hatásán alapul. A szubatomi részecskék úgy viselkednek, mint az energiahullámok, vagy mint a rezgő hangok és a színek. Ezeket a szimmetria és a számtani arányok törvényei irányítják, és mindezek az Egység értelmének és valóság-princípiumának absztrakciói.

A teozófia második alaptétele a periodicitás törvényének egyetemessége. Ennek az egyetemes törvénynek az egyik kifejeződése az ok és okozat, ami visszaállítja az egyensúlyt, amikor csak az felbomlik. A kémikusok ezen alaptörvény működését minden kémiai reakcióban és egyenletben észlelik. Mivel az anyagot nem lehet sem létrehozni, sem megsemmisíteni, amikor két vegyület egymásra hat, hogy egy új vegyületet hozzanak létre, akkor a kölcsönhatást szimbolizáló kémiai egyenlet egyik oldalán levő atomok számának meg kell egyeznie a másik oldalon levő atomok számával plusz valamennyi energiával. Ennek az egyensúlynak a természet minden kémiai reakciójára igaznak kell lennie.

A molekulák és az atomok közötti erőknek, amelyek együtt tartják a molekulákat és az atomokat, vagy fenntartják az elektronok keringését az atommagok körül, szintén egyensúlyban kell lenniük. Az elektromos taszítóerő, ami kilöki az elektront az atomból, egyensúlyban van az atommag vonzóerejével, ami az elektront az atomhoz vonzza. Az atom így fenntartja elrendezését, mert a két ellentétes erő egyensúlyban van. Azok a kötések, amelyek összetartják az atomokat, hogy stabil vegyület-molekulák keletkezzenek, mint a só vagy a víz, fenntartják a pozitív és a negatív töltések egyensúlyát.

A hetes felosztás újra és újra megjelenik a természet ciklusaiban. Erre kiváló példát láthatunk az elemek periódusos rendszerében, ahol az elemeket az atomsúlyuk és rendszámuk alapján függőleges oszlopokban (csoportokban) és vízszintes sorokban (periódusokban) helyezik el. Hét csoport vagy oszlop van, és még egy nyolcadik csoport a kémiailag semleges nemesgázok számára. Az azonos oszlopban levő elemek hasonló kémiai tulajdonságokkal rendelkeznek.

Létezik egy periodicitás abban, ami az elemek viselkedését irányítja az alapvető kémiai folyamatokban. Az elektronok nem kaotikusan keringenek az atommag körül, hanem hét meghatározott pályát vagy elektronhéjat követnek. Minden héjon meghatározott számú elektron helyezkedhet el. A periódusos táblázat adott oszlopában lévő valamennyi elemnek ugyanannyi elektronja van a legkülső elektronhéjon, kivéve a különleges hidrogént.

A teozófia harmadik alaptétele a fejlődés folyamatát írja le, a periodicitás és a karma törvényének megfelelően. A tökéletesedés folyamata a fejlődésen keresztül olyan, mint egy spirál. A fejlődési szakasz kezdete és vége a Szellemben van, de a fejlődési spirál végéhez érve a tudat és a tudat által használt szubsztancia a tökéletesség egy magasabb fokára emelkedik azzal összehasonlítva, ami a fejlődés elkezdésekor volt.

Guy Murchie az 1981-ben megjelent The Seven Mysteries Of Life című könyvében kijelenti, hogy a természetben egy kristály növekedése spirál alakú. A molekulák nem szénakazal módjára helyeződnek egymásra építőkövekként. A kristályos növekedés a kristály-molekulák egyik rétegében megjelenő valamilyen hibával, a tökéletestől való eltéréssel kezdődik. A molekulák rétegei a hibás réteg köré rendeződnek el olyan formában, ami egy csigalépcsőre emlékeztet. Molekuláris tökéletlenségnek kell ahhoz megjelennie, hogy elkezdődhessen egy drágakő tisztaságú kristály növekedése. (Lásd: A Titkos Tanítás.) A kémiai fejlődés e folyamata analóg az emberi fejlődés folyamatával. Az Én, a Halhatatlan Lélek testet ölt a fizikai emberi formában a fejlődési ciklus felezőpontjánál, majd felemelkedik abból a tökéletlen állapotból a tudás és tisztaság egy magasabb szintjére.

A teozófiába egyaránt beletartoznak a természet szellemi és anyagi oldalával kapcsolatos ismeretek, ez mutatja azt, hogy az Univerzum minden elemének, molekulájának és atomjának létezik mind spirituális, mind anyagi aspektusa. Így a kémiának is rendelkeznie kell spirituális és anyagi aspektussal. A belső, láthatatlan, spirituális aspektusra való figyelés különbözteti meg egymástól az ősi és a modern kémiát.

A fizikai atom összetett dolog, ami finomabb részecskékből és erőkből áll. A teozófia szerint a fizikai atom korlátlanul tovább osztható. Másrészt azonban a spirituális atom oszthatatlan, intelligens és a fizikai atomban levő erő irányító központja. Mielőtt egy elem testet ölt a fizikai síkon, előtte már „elemként” létezik egy finomabb síkon. A régiek négynél (föld, víz, tűz és levegő) több elemet ismertek. Ezeket a szimbolikus neveket adták azok közül néhánynak, amiket Blavatsky „elsődleges elemeknek” hív, az összetett fizikai elemek spirituális lényegének. A hét elsődleges elem mindegyike tovább osztható 49 al-elemre, amik közül néhányat már a modern kémikusok is ismernek.

A középkor valódi alkimistái nem azzal foglalkoztak, hogy egyszerű fémeket arannyá változtassanak át. Elsődleges érdeklődési területük az volt, hogy az alsó, személyes ember alsóbb, alantas, hitvány és önző „elemeit” átalakítsák egy kifinomult, megtisztult eszközzé az isteni ember, a belül lévő „Isten” számára. Így a természet kémiai folyamatai nemcsak az egyetemes igazságokat tükrözik vissza, hanem arra is felhasználhatók – ahogyan az alkimisták tették –, hogy a természet és az ember rejtett aspektusait szimbolizálják. A valódi alkimisták az ősi bölcsesség-vallás alaptanításait szimbolikus kémiai és alkímiai fogalomrendszerben őrizték meg. Az egyetemes igazságok, a „bölcsek köve”, az „alkahest” [2]. , lehetővé teszik az ősi és a modern tudományok tanulóinak, hogy átalakítsák az embert.



[2]. Az alkimisták univerzális oldószere (az emberben lévő magasabb Én).

       lap tetejére.

 

     2.  rész: A FIZIKA

 

A fizika modern definíciója szerint ez az a tudomány, amely az anyag és az energia tulajdonságaival, változásaival és kölcsönhatásaival foglalkozik. A fizika e modern megközelítése a XX. század folyamán alakult ki, a pontos tudományos eszközök és a kifinomodott matematika segítségével. A válaszok keresése azokra a kérdésekre, mint miből épül fel az univerzum, hogyan működik, mit is csinálunk mi benne, és hová tart a világegyetem, nem új törekvés. A Szokrátész előtti görög filozófusok, mint Thálész, Anaximander, Heraklitosz, Leucipposz és Demokritosz ugyanezeket a kozmológiai kérdéseket kutatták. Az ősi hinduk természetfilozófiájában a szánkja-Patandzsali rendszer feltárta a kozmikus fejlődés alapelveit, míg a Vaiseshika-Nyaya iskola lefektette a mechanika és a fizika fogalmait.

Ezekben az ősi civilizációkban a fizika a filozófia azon területe volt, ami a metafizikai alapelvekkel foglalkozott, amelyek a fizikai világegyetem törvényeiben jelennek meg, és azokban figyelhetők meg. Ami hiányzott nekik a tudományos műszerezettségben, azt az egyetemes alapelvek tökéletes megértésével pótolták. A „mint fent, úgy lent” ősi tételét semmi nem példázza jobban, mint a fizika. A klasszikus fizikáról a modernre való átmenet az elmúlt évszázadban sok modern fizikust ébresztett rá a régiek mélyreható tudományos és filozófiai éleslátására.

Az ősi fizikusok, akik az egyetemes alapelvek és a belső birodalmak megtapasztalása alapján dolgoztak, előre láttak sok olyan következtetést, amikre az anyagi világot megfigyelésekkel és mérésekkel vizsgáló mai fizikusok jutnak. A modern tudósok legtöbbje hisz abban, hogy léteznek az anyagnak tovább nem osztható „építőkövei”, mint a kvarkok, leptonok és gluonok. Viszont ők az i.e. V. és VI. század görög filozófusainak tulajdonítják az atom-elmélet első, kezdetleges bemutatását. A görög gyökérből származó „atom” szó jelentése: az, ami tovább nem osztható. Ezek az ősi görög fizikusok viszont úgy hitték, hogy az atomok végtelen változatosságúak és oszthatóságúak, és hogy az atomokat értelem élteti, aminek eredményeként összeállítják és kialakítják a fizikai szubsztanciákat.

A görög filozófusok – de néhány modern fizikus is, mint például Werner Heisenberg – az inspirációikat az ősi indiai filozófiáktól kapták. Brajendranath Seal Az ősi hinduk pozitív tudományai című könyvében elmagyarázza, hogy a kozmológia szánkja-Patandzsali-féle rendszere az energia megmaradás, átalakulás és szóródás alapelvét fejezi ki. A világegyetem minden jelensége az értelem, az energia és a tömeg kölcsönhatásán alapul. Ez a modern fizika dióhéjban elmondva – egy világnézet, ami a XVIII. és a XIX. századi klasszikus fizika materialista és mechanikus nézőpontjának hamvaiból született.

A klasszikus fizika átalakulása modern fizikává egy háromszáz éves kutatás eredményeként zajlott le, ami során azt próbálták meghatározni, hogy a fény vajon részecske-e, vagy hullám. Úgy tűnt, hogy a fény egyszerre mindkét módon viselkedik. 1900 decemberében Max Planck közzétette „Kvantummechanika” című munkáját, amelyben az feltételezte, hogy a fény egyszerre részecske és hullám. Planck konzervatív fizikus volt, és nem volt szándékában aláásni a newtoni fizika alapjait.

Planck arra keresett magyarázatot, hogy a testek miért válnak fényesebbé, amikor növekszik a hőmérsékletük, és miért változtatják a színüket, ahogyan a hőmérsékletük nő vagy csökken. A klasszikus hullám-elmélet a jelenséget a fény visszaverődésével, törésével és elhajlásával magyarázta, de nem sikerült ezekkel megmagyarázni a fényelnyelés- és kibocsátás területén végzett számtalan megfigyelést. Planck felfedezte, hogy miután az atom elektronjai elkezdenek „szökdécselni” a hőmérsékletváltozás következtében, energiát sugároznak ki, de csak meghatározott mennyiségekben – löketekben, nem pedig egyenletesen, megszakítatlanul. Minden energialöket után az elektronok befejezik az ugrándozást.

Albert Einstein volt az, aki ténylegesen elnevezte ezeket az energiacsomagokat „kvantumoknak”. A kvantummechanika azt írja le, hogy viselkednek ezek az energiacsomagok. Ez a felfedezés alapjaiban rázta meg a klasszikus fizikát, kijelölte a fizika mechanikus korszakának a végét. Sir James Jeans, egy kémikus azt írta, hogy korábban az univerzum elmélete annyira mechanikus volt, hogy Newton, Bach vagy Michelangelo elméje csak összetettségben különbözött egy nyomdagéptől, egy síptól vagy egy gőzfűrésztől. Hittek abban, hogy lehetséges egy olyan gépezetet megépíteni, ami képes reprodukálni bármely emberi lény valamennyi gondolatát és érzelmét. Sir James viszont azt javasolta, ahelyett, hogy az univerzumra egy hatalmas gépként tekintenének, inkább egy hatalmas elmének kellene tekinteni.

Guy Murchie Az élet hét misztériuma című könyvében megállapítja, hogy „Niels Bohr, a fizikus volt az, aki elhozta a Földre azt a koncepciót, hogy a mikrokozmosz újonnan felfedezett dualitása (részecske és hullám) analóg a régóta ismert makrokozmosz dualitásával (anyag és szellem). Tulajdonképpen ekkortól kezdték felismerni, hogy minden részecskét – le egészen az egyszerű elektronok szintjéig – potenciálisan, vagy talán valójában is élőnek kell tekinteni”.

H. P. Blavatsky A Titkos Tanításban – hivatkozva kora több kémikusának gondolataira és munkáira – megmutatta, hogy a kémia kaput nyitott az ezoterikus tudományok „okkult” világára a XIX. század végén. A XX. században a fizika tett néhány lépést ezek a kapun keresztül. Korunk sok elismert fizikusa most úgy tekint az univerzumra, mint a formákon keresztül működő tudat egyik kifejeződésére. Érdekes módon a dualitásból abszurd paradoxonok bukkannak elő – mint például valami lehet folytonos és szaggatott, elpusztítható és elpusztíthatatlan, részecske és hullám –, amelyek ezeket a fizikusokat az okkultizmus birodalmába vezették. Az intuíció gyakran eredményre vezet, amikor az érzékek és az értelem kudarcot vallanak.

Heisenberg visszaemlékezik a Niels Bohr-ral folytatott beszélgetéseire, amik ezekről a paradoxonokról és arról a frusztrációról szóltak, amit az okozott, hogy a klasszikus elmélet csődöt mondott, amikor az észlelt jelenségeket meg akarták magyarázni. Bohr hitt abban, hogy csak a tapasztalatok által megvilágosodott tiszta elmével és az elképzelések sokaságával remélheti bárki is, hogy megérti a kvantum-elméletet. A fizikusoknak „be kellett jutniuk a kvantum-elmélet szellemébe”, és ki kell fejleszteniük bizonyos intuíciót abban, hogy az elektron mikor viselkedik részecskeként, és mikor hullámként. H. P. Blavatsky 1888-ban ezt írta:

„Az élő részecskék hullámmozgása érthetővé válik a Spirituális EGY ÉLET, az univerzális Élet-princípium elméletének fényében. Ez független a mi anyagunktól, és atomi energiaként jelenik meg, de csak a mi tudatunk síkján”. (A Titkos Tanítás)

Más szavakkal, amit a fizikai síkon jelenségként megfigyelünk, az egy belső intelligens ok hatása. A végső megértéshez soha nem juthatunk el azzal, amit meg tudunk mérni a fizikai síkon. Ez a megértés az ember tudatszintjétől függ. A háttérben lévő élet-princípiumot, ami minden objektív fizikai manifesztációt okoz az anyagban, a modern fizikusok „mezőnek” nevezték el. Einstein azt feltételezte, hogy nincs hely az új fizikában az anyagnak és a mezőnek együtt. Vagy egyiknek, vagy másiknak kell lennie a valóságnak, és abban hitt, hogy a mező a valóság. A mező az állandó, a változó fizikai világ mögött húzódó erő.

A modern fizikában minden különböző típusú erő – fény, hő, mágnesesség, elektromosság, stb. – négy alapvető erőcsoportba sorolható. Ezek a gravitációs, az elektromágneses, a gyenge és az erős mag-mezők. A modern fizika jelenlegi legfőbb kutatási célja, hogy megtalálja azt az egyetlen, „egyesített mezőt”, amely összekapcsol minden erőt az univerzumban. Einstein meglátása szerint minden mozog, a mozgás a létezés lényege. Az ember egyszerűen szeretné tudni, hogy ezt a kijelentést A Titkos Tanításból vette-e:

„Az okkultisták, akik nem mondják azt – ha helyesen akarják magukat kifejezni –, hogy anyag, hanem csak az anyag szubsztanciája vagy esszenciája, ami elpusztíthatatlan és örök (vagyis mindennek a gyökere, Mulaprakriti), kijelentik, hogy minden úgynevezett természeti erő, mint az elektromosság, mágnesesség, fény, hő, stb. élő, és végső összetételükben az Egyetemes Mozgás megkülönböződött aspektusai”.

Ez az egyetemes mozgás örökkévaló, szüntelen, absztrakt mozgás, azonos az Egy Élettel és Egy Törvénnyel. Fritjof Capra A fizika taoja című könyvében rámutat azokra a hasonlóságokra, amelyek a modern mező-elmélet és minden jelenség isteni forrásával kapcsolatos ősi keleti nézetek között felfedezhető. A hinduk Brahman-ja, a buddhisták Dharmakaya-ja és a taoisták Tao-ja a végső egyetemes mezőt képviseli.

Heisenberg a modern kvantum-elmélethez azzal járult hozzá, hogy megalkotta a „határozatlansági elvet”. Egyszerűen kijelentette, hogy a megfigyelő már magával a megfigyelés tevékenységével is megváltoztatja a megfigyelt dolgot. A „határozatlansági elv” matematikailag megbecsli azt a szintet, amilyen mértékben a kutató egy kísérlet eredményét befolyásolja. Az eredményben szerepet játszik az, hogy a megfigyelő részese az eseménynek. A kutatók azzal befolyásolják a megfigyeléseiket és eredményeiket, hogy milyen mérőeszközöket választanak, és hogyan használják ezeket. A kvantum-elmélet felfedi a különböző részek és az egész természet, a megfigyelő és a megfigyelt, az egyén és az univerzum közötti egymástól függését és kapcsolatát. Erwin Schroedinger ezt írta:

„…szinte felfoghatatlannak tűnik a mindennapi gondolkodás számára, hogy az ember – és minden más tudatos lény is – a mindenség része. Ezért az ember élete nemcsak egy teljes létezés darabkája, hanem bizonyos értelemben maga a teljesség is”.

Schroedinger munkája jelenti a modern kvantummechanika szívét, mégis ezek a szavai a misztikus látomással rendelkező lélek szavai. A modern fizikusok még egy lépéssel beljebb léptek az okkultizmus területére azzal, hogy bemutatták, a fény hullám is, ami a forrásból rezeg kifelé, és apró részecskék árama is. Mindkettő azonban nem fordul elő egyszerre. Különböző időpontokban és különböző körülmények között a fény valamelyik módon viselkedik. A megfigyelt egységes fehér fény „összekevert” fény. Amikor a hullámok meghajlanak vagy megtörnek, szétválnak a fény hét színére. A szubatomi szinten a hullámok fénytüskék, az anyag ragyogó, érzékelésen túli állapota. Ez az okkult világ, ami a fizikai érzékszervek számára rejtett, mégis objektív az adeptus vagy tisztánlátó spirituális szeme számára a transz óráiban.

A tudomány minden hullámát és rezgését az atomok hozzák létre, amelyek a molekuláikat belülről serkentik tevékenységre. Az atomok megtöltik a tér végtelenségét, és folyamatos rezgésükkel ők az a MOZGÁS, amitől az élet kerekei örökkön-örökké forognak.

„Ahogyan a látnokok leírják – azok, akik látják a csillagközi atomrajok mozgását, és tisztánlátó módon követik azokat fejlődésük során – ezek olyan vakítóak, mint a frissen esett hópelyhek a ragyogó napsütésben. Gyorsabbak, mint a gondolat, gyorsabbak, mint amit bármilyen halandó szem képes lenne követni, és amennyire mozgásuk hihetetlen gyorsaságából megítélhető, ez a mozgás körkörös… Egy nyílt területen állva – különösen egy hegycsúcson – és belemerülve a felettünk levő hatalmas égbolt és a körülöttünk levő végtelenség szemlélésébe, úgy tűnik, hogy az egész légkör ezek áradatában úszik, a levegőt átitatják ezek a vakító szikrák”. (A Titkos Tanítás)

Az ősi és a modern tudományok tanulmányozói számára a látnokok misztikus látomásai, az ősi filozófusok metafizikus megfogalmazásai és a modern fizikusok gyakorlati megfigyeléseiből és méréseiből származó elméleti következtetések bizonyos egyetemes igazságokra mutatnak. Összességükben ezek az igazságok kapcsolják össze az összes élőlényt és dolgot egyetlen egységes egésszé.

       lap tetejére

3. rész: A BIOLÓGIA

 

Az élet irtózik a csendtől. A hangja azonban nem kiabálás, hanem dal. Ahhoz, hogy meghalljuk ezt a dalt, az embernek hallgatnia kell az életet, azt is, ami belül van, azt is, ami kívül van. Az élet harmóniát és testvériséget tanít. Végső soron az élet tanulmányozása akkor értékes, ha az emberi lény mélységesen hisz az egyetemes testvériség tényében. Ahhoz, hogy spirituális tudást szerezzünk, befelé és kifelé is kell tekintenünk.

A biológia szó szerint az élet tanulmányozását vagy tudományát jelent. Valamennyi biológus – régi vagy modern – megfigyeléseit néhány alap-elképzeléssé szűkíthetjük le. Ezek az alapvető biológiai igazságok a következők: (a) Az élet a formák sokféleségén keresztül jelenik meg, de alapjában véve egységet alkot, az élet összekapcsolódó hálóját. (b) Az élet formáit az energia bevitele és átalakítása tartja fenn, és ez az energia az élet lényege, amit csak az Istenség teremthet és semmisíthet meg, teremtmény soha. (c) Az élet minden megnyilvánult formája természeti törvényeknek engedelmeskedik, és az élet alapja a törvény. (d) Minden életforma előző formákból fejlődik ki, és az életlényegét tekintvefejlődés, a belülről kifelé történő növekedés folyamata. A biológia ezen egységes alapelvei minden élőlényt egyetlen hatalmas egésszé kapcsolnak össze, e lények jelenítik meg az életet annak testet öltött és alapvető természetében, ugyanakkor filozófiai igazságok kifejeződései is. Általában a modern biológusok az élet külső formáit tanulmányozzák, miközben nem vesznek tudomást a belső spirituális élet fontosságáról. Jelentős fejlődést értek el a kémiai és fiziológiai folyamatok megértésében, beleértve a formák keletkezését, fennmaradását és reprodukcióját, de az élet lényege és eredete még mindig misztérium számukra.

A modern biológusok részletesen képesek követni az események sorozatát az embrió és a magzat szerkezetének és alakjának fejlődésében, de még mindig nem tudják, mi biztosítja azt a mintát, amelyet a sejtek és kémiai folyamatok követnek, hogy kialakítsanak egy meghatározott, jellegzetes életformát. A modern biológusok ismerik a genetikus kód alapját, de még mindig nem tudják, hogyan keletkezett az eredeti DNS, hogy a gén lemásolásának folyamata – amely a sejt és a szerv különböző részeinek létrejöttét szabályozza – hogyan kapcsol be és ki, vagy hogy a különböző géneknek miért van meghatározott mutációs arányuk, ahelyett, hogy ez az arány véletlenszerű lenne. A modern biológusok képesek nyomon követni a fajok kifejlődését néhány eredeti típusból, de még nem találták meg ezen eredeti típusok eredetét.

A modern biológia területe felöleli a sejteket felépítő molekuláris és kémiai folyamatok tanulmányozását (molekuláris biológia), annak vizsgálatát, hogy ezek a sejtek hogyan szerveződnek összetett szervekké (fiziológia), és azokat a tanulmányokat, hogy teljes szervezetek illetve szervezet-csoportok között milyen kölcsönhatások működnek, és milyen környezetben élnek (ökológia és fejlődés-biológia).

A modern biológia az élő szervezetek tanulmányozása. A biológusok bizonyos jellemzők alapján különböztetik meg az élő szervezeteket az élettelen dolgoktól. Az élő szervezetek magas szinten összetett struktúrákká és funkciókká szerveződnek, amik hozzájárulnak a szervezet életben maradásához, mint például az ideg-, a keringési- és a szaporodási rendszer. Ezek stabil belső kémiai környezetet tartanak fenn, ami teljesen különbözik a szervezetet körülvevő környezettől (homeosztázis). Energiát fogyasztanak, alakítanak át és használnak fel (metabolizmus). Szelektíven válaszolnak a különböző ingerekre (ingerelhetőség). Más, hozzájuk hasonló szervezeteket nemzenek. Képesek az önfenntartó növekedésre, és meghatározott növekedési és fejlődési mintával rendelkeznek. Alkalmazkodnak a környezetükhöz. Összességében a modern biológusok mechanikusan és leegyszerűsítve gondolkodnak azon a területen, hogy kémiai és fizikai alapon tekintenek az életre és magyaráznak minden biológiai jelenséget.

Az ősi biológusok a maguk idejében már ismerték a modern biológusok korszakalkotó felfedezéseinek nagy részét. Az élő szervezetek széles körét tanulmányozták, és felismerték azokat az életfunkciókat, amelyek megkülönböztetik az élő és élettelen dolgokat. Viszont életfelfogásuk nemcsak a természet külső területét ölelte fel, hanem annak belső, pszichikai és spirituális vonatkozásait is. Az életről kialakított képük területét tekintve egyetemes, lényegét tekintve pedig spirituális volt.

A gyógyítás ősi hindu rendszere, az Ayurvéda szó szerint „az élet ismeretét” jelenti. Ebben a rendszerben az élet a test, az elme és a szellem kombinációjaként jelenik meg. Megvannak a változtatható aspektusai, mivel a test megváltoztatható, de vannak tartósak is, mert a szellem – ami a test kiindulási pontja – gyakorlatilag halhatatlan. Maga az élet szintén fennmarad az elme újraszületésén és a tudat folytonosságán keresztül. Az életre úgy tekintettek, mint egy független, eleven princípiumra, egy finom esszenciára, amely már létezik a formát megelőzően. Az életjelenségeket úgy kezelték, hogy azok csakúgy a szerves formákban lezajló kémiai kombinációk eredményei, mint a bio-mechanikai és pszicho-fiziológiai erők.

Arisztotelész – akire a szervezetek sokféleségének, szerkezetének és működésének kiterjedt megfigyelései miatt sok modern biológus úgy gondol, mint az antik világ legnagyobb biológusára – abban hitt, hogy az élő test rendelkezik lélekkel, ami vitalitásának alapeleme, és életerőinek és életműködéseinek forrása. Azt tanította: „Aminek van lelke, abban különbözik attól, aminek nincs, hogy az előbbiben jelenik meg az élet”.

Ha az ember figyelmét az ősi hinduk felé fordítja, egyszerűen elképed attól az anatómiai és fiziológiai tudástól, amivel rendelkeztek. A modern biológia számos meghatározó felismerésének birtokában voltak. Például az ősi hindu biológusok szerint a keringési rendszer tartalmazza az artériákat (siras), a vénákat (dhamani), a hajszálereket (pratan) és a szívet. Aprólékosan leírták az artériás és a vénás vér útját a szívből és a szívbe, sokkal azelőtt, hogy William Harvey megtartotta vitatott előadásait 1615-ben. Felismerték, hogy az idegrendszerhez hozzátartoznak a szimpatikus, a koponyai- és a gerincvelői idegek, valamint maga a gerincvelő. Charaka és Susruta hónapról hónapra nyomon követte a magzat fejlődését az ivarsejtek megtermékenyülésétől a sejtek eredeti rétegéből történő szövetek elkülönülésén keresztül a szervek kifejlődéséig. Azt tanították, hogy az ivarsejt, a megtermékenyült petesejt potenciálisan tartalmazza a belőle kifejlődő teljes szervezetet, és hogy az ivarsejt alkotóelemei határozzák meg az utód fiziológiai jellemzőit és hajlamait.

A teozófia újból megfogalmazza az ősi bölcsesség-vallást. Ebbe beletartozik minden természettudomány, ami a természet fizikai, pszichikai és spirituális területeit érintő ismereteket jelenti. A teozófia alaptételei megvilágítják azokat a misztériumokat, amelyek zavarba hozzák a modern biológusokat, miközben megmagyarázzák, hogy ezek a tudósok az egyetemes igazság megjelenéseit fedezték fel a biológiai jelenségekben.

A teozófia első alaptétele az, hogy az Istenség abszolút princípium. Az élet határozott, eleven alapelv, ami független bármilyen fizikai vagy kémiai folyamattól. Az életerő aktív a szerves anyagban és rejtett a szervetlen anyagban, de az egész univerzumot átjárja az élet eleven princípiuma, ami az Egyetlen Élet, a mindenhol jelen lévő és örök Istenség egyik aspektusa. Minden lény alapvető spirituális azonossága az élet egységének és egymástól függésének az alapja. Sok példát találhatunk a modern biológiában az élet alapvető egységére, ami az élő szervezetek világában ölt testet.

A molekuláris biológusok felismerték, hogy a szerves anyag 99%-a, ami az élő szervezetek sejtjeinek nagy részét kiteszi, hat fő elemre redukálható: a szénre, a hidrogénre, az oxigénre, a nitrogénre, a kénre és a foszforra. Ezek az elemek tovább oszthatók elektronokra, protonokra, neutronokra és azok szubatomi részecskéire. A szerves anyag óriási változatossága ugyanazokra az építőkövekre vezethető vissza, amik a szervetlen anyagot is felépítik. A klasszikus sejtelmélet arra következtetett, hogy minden szervezet a sejteknek nevezett élet-egységekből épül fel. Viszont a modern biológusok felfedezték, hogy még a sejtek is kisebb, közel azonos szervekből, rendszerekből és életekből állnak. A szervezetek hatalmas változatossága kisebb egységekre vagy „életekre” vezethető vissza.

Az energia nem teremthető és nem semmisíthető meg. A szerves élet alapja az energia áramlása és átalakítása. Az élő szervezetek által használt minden energia egyetlen, végső forrása a Nap. A napfény alakul át cukrokká a növényekben a fotoszintézis folyamata során. Ezeket a szénhidrátokat fogyasztják el az állatok, és alakítják át energiává az anyagcsere folyamán. Semmi meglepő nincs abban, hogy a régi bölcsek a Napot tekintették az egyetemes élet szimbólumának és az abszolút isteni princípiumnak – minden fizikai és spirituális élet egyetlen forrásának.

Az élet egymástól függése az ökológia tudományának alapvető tétele. A tápláléklánc épsége és a fajok fennmaradása egy ökoszisztémában a ragadozó és az áldozat közötti kényes egyensúlytól függ. Néhány faj fennmaradása a szimbiózistól függ, vagy attól a képességüktől, hogy egy másik faj életfolyamatait fel tudják használni. Egyes szervezetek csak azért maradnak fenn, mert más szervezeteken élősködnek egyfajta parazita kapcsolatban.

A teozófia második alaptétele a periodicitás törvényének egyetemessége. A ciklusok a természet minden területén megfigyelhetők, és a biológiai kutatások minden szintjén tudósítanak róla. A sejt-ciklus a tevékenység és pihenés, a növekedés és osztódás ismétlődő sorozata, amiken a sejtek keresztül mennek. Az egyik szakaszban a sejt táplálékot vesz magához, és fenntartja magát. Egy másik szakaszban kettéválik, és reprodukálja magát. Tulajdonképpen egyetlen különbség van a ráksejtek és a „normális” sejtek között: az előzők állandóan a reprodukciós szakaszban vannak. Soha nem pihennek, elveszítették a természet szabályos egyensúlyát és periodicitását.

A szervezetek szintjén a biológusok megfigyelték, hogy ciklusok irányítják az életfunkciókat is. Vannak napi ritmusok, amik 24 órás alapon működnek. Ezek a belső ciklusok egybeesnek a nappalok és éjszakák váltakozásával. A testhőmérséklet, az immunológiai reakciók, a hormon-szintek és az anyagcsere-értékek változásai egy ritmust követnek, a nappalok és éjszakák ciklusával harmóniában. A növények évszakokhoz kötődő szaporodása és virágzása érzékeny a nappal hosszának növekedésére és csökkenésére. Az állatok a különböző évszakokat jellemző nappali és éjszakai ciklusainak megfelelően párosodnak és vándorolnak.

Az ökológusok a szervezetek és a szervezet-csoportok közötti kapcsolatokat tanulmányozva megfigyelték azokat a ciklusokat, amelyek egy ökoszisztémát képeznek. Létezik egy tápanyag-ciklus a táplálékláncban, amely az energia és az olyan elemek, mint a szén, nitrogén és foszfor folyamatos körforgását biztosítja. Ebben a hatalmas ciklusban az állatok kölcsönhatásban vannak a növényekkel, a szárazföldi állatok pedig a vízi állatokkal. Ha a lánc bármely szeme megroppan, a teljes ökoszisztéma fenyegetetté válik.

A teozófia harmadik alaptétele a belülről kifelé történő fejlődés folyamatának egyetemessége. A fejlődés-biológusok a fajok fejlődését a „természetes kiválasztódás” számlájára írják. A szervezetekben megjelenő változatosságok, amelyek segítenek nekik abban, hogy kedvező módon alkalmazkodjanak a környezetükhöz, és hogy megszerezzék a korlátozottan rendelkezésre álló táplálékot, természetesen növelik e szervezetek fennmaradását. Olyan elmélet született, hogy ezek a szervezetek átadják a genetikus információt az utódaiknak, és végső fokon a fajok megváltoznak és mutálódnak. Más szavakkal a természetes kiválasztódás elmélete kifejezi azt a módot, ahogyan a kedvező változatok megrögzülnek a reprodukció folyamán. Az a kérdés viszont nyitott, hogy milyen ok – amikor összekapcsolódik egyéb másodlagos fizikai, klimatikus és étrendi hatásokkal – hozza létre magukban a szervezetekben a változásokat? Mi annak a néhány növényi és állati gyökérfajnak az eredete, amikből minden faj leszármazott? A legtöbb modern biológus válasza szerint a gének mutációja ez a belső ok.

A teozófia szerint ezt a belső okot legvégül az elme és a szellem síkján kell keresni. De a közbenső okokat, amelyek az elme és a szellem közötti egyik véglet, és az anyag és a környezeti erők másik véglete között húzódnak, az asztrális síkon található asztrális modellek jelentik. Ezek képezik a fajok kezdeti gyökér-típusainak eredetét. Az asztrális mintatest az, ami modellül szolgál és irányítja az embrió fejlődését. A „spirituális plazma” az, ami vezeti a „fizikai plazmát”.

Összefoglalva: az ősi és a modern biológia tanulmányozása felfedi a természetben meglévő kölcsönös egymástól függést és harmóniát, ami az élet leckéje. Még akkor is, ha a modern biológia hajlik arra, hogy figyelmen kívül hagyja az élet spirituális oldalát, itt-ott az emberek – bár halkan, de – meghallják az élet dalát. Lewis Thomas Egy sejt életei című könyvében így fogalmazott: „Ugyanúgy függünk az élet többi részétől, mint a falevelek, a szúnyogok vagy halak. A rendszer részei vagyunk, mi vagyunk maga a természet”. Az emberiség Földön betöltött szerepére utalva erre a következtetésre jut:

„Az emberiségnek néhány alapvető változást kell végrehajtania az egymás iránti viszonyában, ha valóban úgy akar gondolni magára, mint a természet nélkülözhetetlen elemére. Fel kell fedeznünk önmagunkban a csodálatos és gyönyörködtető dolgok forrását, amiket már felismertünk a természet minden más megnyilvánulásában”.

       lap tetejére

4. rész: A CSILLAGÁSZAT

 

Ha a kémia feltárja, hogy nem létezik olyasmi, hogy „halott” anyag, ha a fizika bemutatja, hogy az anyag tulajdonságai, összefüggései és kölcsönhatásai a tudattal állnak kapcsolatban, és ha a biológia bebizonyítja az élet egységét és egymástól függését, akkor észrevehetjük, hogy a modern tudósok a természet ugyanazon alapvető igazságait fedezték fel újra, mint amiket már az ősi tudósok is ismertek. Miután áttekintettük ezeket a földi alaptudományokat, tekintetünket most elfordítjuk az atomtól a tér végtelensége felé.

Az ősi csillagászat tanulmányozása a teozófia fényében sok félreértést tisztáz, beleértve azt a jelenlegi hitet, hogy elődeink vagy tudatlanok, vagy babonásak voltak mindennel kapcsolatban, ami a Napot, a bolygókat és a csillagokat érintette. Valójában sok olyan dolog volt az ősi csillagászatban, ami előre látta a modern csillagászok felfedezéseit. A csillagászat – nem kevésbé, mint a többi földi tudomány – minden korban feljegyzi a természet törvényeinek működését, amik az egyetemes és metafizikai igazságok fizikai megjelenései. Az ősi időkben a csillagászatot a misztérium-iskolák szent beavatásai során tanították, és a szent iratok allegorikus mítoszaiban és szimbólumaiban őrizték meg.

Ebben a cikkben az ősi és a modern elméleteket egymás mellé tesszük, hogy megítélhessük a múltat és a jelent.

A csillagászatra úgy tekintenek, mint a talán legősibb tudományra. Akkor kezdődik, amint éjszaka felnézünk az égre. Amikor felnézünk, első látásra a csillagos égbolt mozdulatlannak tűnik. De ha éjszakáról éjszakára folytatjuk a megfigyeléseinket, úgy tűnik, hogy az égbolt szabályos és megjósolható módon mozog. A csillagképek egy picit nyugat felé mozdulnak minden egymást követő éjszakán, míg a Hold nyugatról keletre mozog, így változtatja a helyzetét az égbolton a csillagokhoz képest. Öt másik fényes égitest vándorol kiszámíthatóan az égbolton, ezek a bolygók.

Úgy tartják, hogy a régiek valamennyien abban hittek, hogy a Föld a mindenség központja. Ptolemaiosz rendszerében a Földet egymás követő héjak vették körül, amelyeken a Nap, a Hold és az öt bolygó keringett a Föld körül. Ezeken túl volt az állócsillagok kristálygömbje, amelyek erre a gömbre vannak rögzítve. A gömbön levő csillagok egymással összhangban keringenek a Föld körül. Valóban, sok csillagász az 1700-as évekig az univerzum e geocentrikus modelljét fogadta el, mindaddig, amíg Kopernikusz, Kepler és Galilei végül be nem bizonyították, hogy a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering.

Viszont a régiek közül néhányan a heliocentrikus (napközéppontú) rendszert tanították. A görög csillagászok közül Arisztarkhosz bizonyítékokat mutatott be arra, hogy a Föld és a bolygók a Nap körül keringenek. Már az i.e. 700 körüli időkben Thalesz és Pythagorasz iskolái a Föld forgását és a heliocentrikus rendszert tanították. A hindu Vishnu Purana II. könyve a Nap központi helyzetére így hivatkozik: „…az emberek napfelkeltéről beszélnek, ahol látják azt, és ahol a Nap eltűnik, számukra ott van a napnyugta. A Nap számára viszont – ami mindig egyetlen és ugyanazon a helyen van – nem létezik sem lenyugvás, sem felkelés.”

Napjaink csillagászai általában annak tulajdonítják a régiek nyilvánvaló tudatlanságát, hogy nem rendelkeztek modern eszközökkel. Arra is hajlamosak, hogy alábecsüljék a csillagászat régi korszakait. De valójában mennyi ideje is létezik csillagászat? E kérdés megválaszolásához szükség van egy kis csillagászati ismeretre. A Föld tengelye 23,5 fokkal tér el a keringési pálya síkjától, és így a déli és az északi sarkot összekötő vonal a Sarkcsillagra, a Polarisra mutat. Viszont ahogyan láthatjuk is, a csillagok helyzete nagyon lassan változik. Még a Polaris helyzete is változik. Sok ezer évvel ezelőtt az egyiptomi csillagászati feljegyzések szerint a Sárkány (Draconis) csillagképben levő Thuban csillag volt az északi sarkcsillag. Más szavakkal: a Földön keresztül húzott képzeletbeli vonal a Thubanra mutatott, nem pedig a Polarisra.

Ahogyan a régiek feljegyezték a földtengely irányában beálló változásokat, megfigyelték, hogy a csillagképek relatív helyzete minden 25.868 évben megismétlődik. Ezt a ciklust nevezték el sziderikus évnek. Az egyiptomi Zenderah Zodiac-on található állatövi feljegyzések 3,5 sziderikus évet (vagyis 87.000 évet) rögzítenek. A hindu naptárak 33 sziderikus évre (vagyis 850.000 évre) jegyeznek fel csillagászati megfigyeléseket. Ezek a feljegyzések azt sugallják, hogy a csillagászat egészen ősi időkbe nyúlik vissza.

Hogyan lehetséges, hogy néhány régi csillagász – úgy tűnik – nem tudta az igazságot, míg mások rendelkeztek olyan tudással, amely messze megelőzte a mindenféle korszerű eszközzel bíró modern csillagászok felfedezéseit? Egy részleges válasz az, hogy a csillagászat hosszú korokon keresztül titkos tudásnak számított keleten. A nagy csillagászati beavatások Egyiptomban történtek. Az indiai beavatások még ennél is régebbre nyúlnak vissza. Azonban nem minden régi csillagász kapott beavatást, viszont a beavatottak misztériumokkal kapcsolatos tudása még mindig megoldatlan, mint például a Hold eredetének kérdése.

Ellentétben a népszerű elképzelésekkel, a csillagászok már nem fogadják el azt az elméletet, hogy a Hold a Földből szakadt ki. Azt is elvetik, hogy a Hold és a Föld ugyanabból a kozmikus por- és gázörvényből keletkezett, de azt is, hogy két különbözőből. Tudományos szemmel nézve a Hold egyáltalán nem lehetne itt. Mivel azonban itt van, kell lennie más magyarázatnak. E misztérium titkos tanát – csakúgy, mint a csillagászat más kérdéseit is – H. P. Blavatsky az 1888-ban kiadott A Titkos Tanítás-ban magyarázza meg.

A beavatottak azt tanították, hogy naprendszerek milliárdjai léteznek a maguk bolygóival együtt. De még csak néhány éve annak, hogy a csillagászok bejelentették az első, a miénktől eltérő naprendszerben található bolygó valószínű felfedezését. Az ősi tudomány a Naprendszerben ötnél több bolygóról tudott, és ismerték az Uránuszt és a Neptunuszt is, csak más neveken.

Ezek az Adeptusok azt tanították, hogy a látható Nap csupán tükröződés, a benne lévő valódi Nap izzó burka. Azt mondták, hogy a valódi Nap az egyetemes élet vagy elektromosság központja, a fizikai nap pedig az Isteni Sugárzás gyújtópontja és tartálya. Az Isteni Sugárzás vagy élet a fizikai síkon atomi energiaként nyilvánul meg. A látható Nap az elektromágnese erők egyik csomagja. Az ismert és ismeretlen alkotóelemekre azt mondták, hogy azok a „külső köpenyben”, vagyis a kromoszférában találhatók. A napfoltokról – amelyek feltűnése ciklikusan, minden tizenegy évben megfigyelhető – azt tartották, hogy a „nap-szív” összehúzódásának következményei, ami életenergiát lök ki a Naprendszerbe.

A fizikai Nap természetével kapcsolatos ősi tanítások alapjában véve azonosak a késő XX. század csillagászati elméleteivel. Korunk csillagászata szerint a Napot gyakorlatilag kimeríthetetlen atomi energiaforrás táplálja. A Napról ma azt tartják, hogy 75% hidrogénből és 23% héliumból áll. A hidrogén atomok fuzionálnak, ekkor keletkezik a hélium, és ez a folyamat energiát termel. A Nap hatalmas mágneses mezőjét ma úgy mutatják be, hogy minden tizenegy évben átpolarizálódik, amikor megnőtt mennyiségű töltött részecskét és sugárzást bocsát ki. Ez a sugárzás-kibocsátás a napfolt-tevékenység folyamán a legerősebb. A sötét foltokról ma azt gondolják, hogy a Nap összehúzódásának területeivel kapcsolatos, ahol kisebb aktivitás észlelhető.

Az ősi és a modern csillagászat tanulmányozása megmutatja, hogy mindkettő tartalmaz olyan tanításokat, amelyek a teozófia alaptételei között megtalálható egyetemes igazságok kifejeződései. A teozófia első alaptétele a megnyilvánult univerzum Ok Nélküli Okának abszolútságára vonatkozik. A változatlan, örökkévaló és mindenütt jelenlévő tér hasznos szimbólum arra, hogy segítsen az elmének felfogni azt, ami valójában megismerhetetlen – az Egyetlen Abszolút Valóságot, az Istent. Minden, ami ebből az egyetlen abszolút alapelvből megnyilvánul, a tudat és az anyag kétszeres aspektusával rendelkezik. A homogén ős-szubsztancia végső fokon a fizikusok által ismert komplex, heterogén fizikai anyagként nyilvánul meg. A tudósok még mindig keresik ezt az ős-szubsztanciát, aminek létezését intuitív módon fogadják el.

A modern asztrofizikusok úgy hiszik, hogy valamennyi csillag és bolygó egy ősi szubsztanciából fejlődött ki. Egy bizonyos ponton ez az őseredeti szubsztancia a kozmikus por és világító gázok örvénylő felhőivé sűrűsödött, amiket nebuláknak neveznek. Olyan eszközöket használnak számos nebula fényének elemzésére, mint a spektroszkóp. Viszont az az elképzelés, hogy a világok, naprendszerek és csillagok nebulákból keletkeznek, rendkívül ősi tanítás. A ősi anyag vagy a „világanyag” létezésének elmélete, amely szétszóródott a térben nebulaszerű állapotban, a legtöbb ősi szentírásban megtalálható.

Az ősi tanítások alapján, hogy a Nap és a bolygók az őseredeti anyag ugyanazon nebuláris sűrűsödéséből fejlődtek ki, H. P. Blavatsky visszautasította a nebula-elméletet abban a formájában, ahogyan azt Kant és Laplace eredetileg ismertették a XVIII. században. Az eredeti elméletük azt tanította, hogy a bolygók akkor keletkeztek, amikor a Nap gyors forgása kivetette magából anyagukat. A modern csillagászat módosított nebula-elmélete – amit 1944-ben fogalmaztak meg – azt állítja, hogy a Nap és a bolygók egyetlen hatalmas nebula különböző mértékben besűrűsödött rész-nebuláiból alakultak ki. Azon kívül, hogy az ősi és a modern tanítások hasonlítanak, mindketten rámutatnak arra, hogy az univerzum egy homogén szubsztancia-princípiumból keletkezett.

A teozófia második alaptétele a periodicitás vagy a ciklikusság törvényének egyetemességét tanítja. Napjaink csillagászata nemcsak a Föld, a Hold, a bolygók és az üstökösök ciklikus keringési pályáját vagy forgását figyelte meg, hanem azt is tanítja, hogy a naprendszerek, a galaxisok és galaxis halmazok is egy középpont körül keringenek vagy forognak. Az ősi csillagászok azt tanították, hogy a Pleiádok csillaghalmaz (Fiastyúk) a galaxisunk középpontja, amely körül Napunk és Naprendszerünk kering. 1914 óta a csillagászok több csillagképben fedeztek fel jelentős számú csillaghalmazt, amik közül az egyik csillaghalmaz a Pleiádok. A csillagászok ma úgy gondolják, hogy a Nap és a Naprendszerünk a Pleiádokban található középpont körül kering, egyes csillagászok pedig úgy vélik, hogy ez a pont egyben a galaxis középpontja is. Nemcsak az figyelemre méltó, hogy az ősi és a mai csillagászok egyetértenek ebben a kérdésben, hanem az is, hogy a független kutatásuk igazolja a ciklikusság egyetemességének tanát.

Ennek az egyetemes törvénynek egy másik vetülete a karma – a természet tévedhetetlen törekvése, hogy mindenhol visszaállítsa az egyensúlyt, ahol csak az megbomlott. Egyik alapvető ősi csillagászati tanítás az volt, hogy minden forma a centripetális és a centrifugális erők közötti egyensúly eredménye. Ezen erők közötti egyensúly határozza meg az égitestek körforgását. A modern csillagászatban az asztrofizika három törvénye – amely megmagyarázza minden világ, naprendszer és galaxis elrendezését, forgását és keringési pályáját – a karma egyetemes törvényének kifejeződései, amely az ellentétes erők egyensúlyában ölt testet. Az asztrofizika első törvénye a gravitáció törvénye. Egy tárgy által egy másikra kifejtett vonzóerő összefüggésben van az adott tárgy másik körüli mozgásával. Az égi mechanika törvényeit Kepler és Newton dolgozták ki. Az asztrofizika második törvénye a centrifugális és a centripetális erők közötti egyensúllyal kapcsolatos. A harmadik törvény, az impulzusmomentum megmaradása azt mondja, hogy ha egy tömeg összehúzódik, akkor gyorsabban forog.

Az újraszületés tanítása a ciklikusság törvényén alapul. A fizikai síkon ezt a folyamatot újra megtestesülésnek nevezzük. Ilyenkor ugyanazon korábban is létező szubsztancia különböző formákban történő újbóli testet öltésére gondolunk. Az ősi tanításokban a Napra úgy tekintettek, mint az elemek tárházára, amiből csillagok, bolygók és más égitestek születnek. A spektroszkóp felhasználásával a csillagászok elemezték a Nap atmoszféráját, és eredményeiket összehasonlították más csillagok és nebulák kémiai elemzéseivel. Azt találták, hogy az elemek gyakorlatilag ugyanazok.

Egy másik ősi tanítás szerint, amikor egy Nap szétrobban, kiszórja mindezeket az elemeket a térbe. Ezekből az elemekből végül új csillagok és bolygók keletkeznek egy másik naprendszerben. A modern csillagászok szerint, amikor egy csillag felrobban, egy nova vagy szupernova jön létre, ami kiveti anyagát és energiáját a térbe, amiből aztán majd új világok keletkeznek. Úgy vélik, a Napunk egy második generációs csillag. Más szavakkal: olyan csillagból keletkezett, ami egy korábbi korban felrobbant. Ismét érdemes megjegyezni, hogy az ősi és a modern tanítások egyaránt a folyamatos újra megtestesülés alapelvét tartalmazzák.

A teozófia harmadik alaptörvénye a fejlődés folyamatának egyetemességével kapcsolatos. Az ősi tanítások szerint van a világ fejlődésének egy természetes folyamata. Röviden összefoglalva: az őseredeti szubsztancia (nebula) egyik magját energiával töltik fel egy éppen széthullott csillagtest felszabadult princípiumai. A nebula összesűrűsödik egy üstökösszerű objektummá, ami a téren keresztül vándorol, miközben további kozmikus szubsztanciát gyűjt be anyagába. A gyorsabban mozgó üstökösök parabolikus pályát követnek, amikor egy nagyobb tömeget megközelítenek, és így képesek elkerülni a megsemmisülést. A lassabban mozgó üstökös elliptikus keringési pályára áll, aminek eredményeként asszimilálódik a nagyobb anyagtömegbe. Az üstökös-anyag végül, ha sikeresen vándorol, csillaggá válik, ha sikertelenül, akkor feloszlik. Egy későbbi állapotban, amikor ez a csillag befejezi fejlődési ciklusát, szétrobban, a darabjait szétszórja a térben, amelyek azok elkezdenek vándorolni, anyagot összegyűjteni, végül nekiállnak kialakítani bolygókat. Amikor a bolygó befejezi fejlődési ciklusát, meghal, és egy hold keletkezik. Az általa kivetett energia egy új nebula-anyag tüzét szítja. A mi Holdunk egykor szintén bolygó volt. Amikor meghalt, miután elérte fejlődés ciklusa végét, energiáit kidobta a térbe, ami Földünk kialakulásához vezetett.

Az ősi és a modern csillagászat tanításai közötti egyre nagyobb egyetértés rendkívül figyelemreméltó. Fontos azonban felismernünk, hogy ezek a csillagászati megfigyelések az egyetemes filozófiai alapelvek fizikai szintű kifejeződései. Az adeptusok felismerték, hogy az égi jelenségek az örökkévaló igazságok konkrét, szimbolikus kifejeződései. Hivatkoztak a csillagászati megfigyelésekre, és felhasználták azokat, amikor a tanítványokat ezekre a filozófiai elvekre és a természet törvényein és az egyetemes igazságokon alapuló erkölcsre oktatták. A csillagászati megfigyelések – a múltban és a jelenben egyaránt – felhasználhatók az élet harmóniájának és egymástól fügésének, a hatás-ellenhatás törvényének és az egyének, nemzetek és fajok ciklikus felemelkedésének és lehanyatlásának szemléltetésére. Végül is az ősi és a modern csillagászat tanulmányozása során az ember megérti azt, ami miatt felfelé és kifelé tekintünk.

       lap tetejére

5. rész: A GEOLÓGIA

 

Amikor elmélyedünk a régi korok tudományának tanulmányozásával, találkozhatunk olyan ősi tanítással, amely a Föld természetéről azt mondta, hogy a bolygó nem egy nagy csomó sűrű anyag, hanem inkább egy dinamikus lény. Mégis csak mintegy negyven éve történt meg, hogy a geológusok kezdték felismerni a Föld dinamikus természetét.

A klasszikus geológia célja a Föld kutatása, hogy feltárja keletkezését, történetét és szerkezetét. Claude Allegre, a Párizsi Egyetem Földtani Tanszékének professzora a The Behavior of the Earth [A Föld viselkedése] című könyve előszavában elmagyarázza a modern geológia átalakulásának természetét és következményeit:

„… a kontinensek vándorlásának elmélete a földtudományok átalakulásának sarokpontja, amit az elmúlt három évtizedben megtapasztaltunk. E nélkül a modern geológia napjainkban elképzelhetetlen lenne”.

A kontinensek vándorlásával együtt jár az óceánfenék állandó megújulása, következésképpen a földköpeny dinamizmusa és a Föld belsejének és felszínének összekapcsolódása is. Ezen elmélet fényében a Föld élővé válik, változó lénnyé, akinek „fiziológiája” csak akkor érthető meg, ha globálisan tanulmányozzuk. A hagyományos geológia főként kőzet-meghatározásból, a geológiai korok időtartamának megállapításából, metszetek és térképek készítéséből állt. Korunk geológiája sokkal élőbb és kevésbé statikus.

A Föld nem halott bolygó volt, aminek geológiai aktivitását a felszínén megjelenő víz keltette életre, hanem dinamikus és fejlődő bolygó, aminek állandóan változó felszíne, megjelenési formája, a szárazföldek és tengerek, a magasságok és mélységek, a szigetvilágok és fennsíkok eloszlása csak felszíni visszatükröződési annak a nagyívű mozgássorozatnak, amely a mélységeit élteti. A Föld ma egységes rendszernek tűnik, a logikai rendszerek modern értelmében, a dinamikáját egymással összefüggő okok szabályozzák, viselkedése pedig olyan összetett és globális, mint egy élőlényé.

A Föld dinamizmusának ez a modern elképzelése az óceánok és kontinensek születésével és újraszületésével kapcsolatban valójában nagyon is régi. H.P. Blavatsky Titkos Tanítás-ban megemlíti, hogy a hindu Puránák mítoszai a sok kiemelkedés és lesüllyedés, valamint a víz és a szárazföld állandó váltakozásának allegóriái, amelyek felölelik a Földünk legkorábbitól a jelenlegiig tartó geológiai korszakait. A Vishnu Puráná-ban Brahmâ – miután rájön, hogy minden földet víz borít – vadkanként ölt testet, és felemeli a föld felszínét az óceán fölé. Ez után Brahmâ felhalmozza a hegyeket a Földön. Megteremti a földfelszínen mindazokat a hegyeket, amelyek elégtek az előző teremtés folyamán. A Földet hét kontinensre osztja, ahogyan korábban is volt. Amikor csak a föld ismét elsüllyed, Brahmâ felölti vadkan alakját, hogy újra felemelje.

 A Kalika Purána leírja a hegyek kialakulását és eltűnését, a vulkánkitöréseket, az óceánok kiürülését, az árapály hullámokat, mindazt, ami része a kontinensek vándorlása és az óceánok születése modern elméleteinek.

Az ősi elképzelés, hogy „a Föld változtatja a bőrét”, megjelenik a lemez-tektonika modern geológiai elméletében, amivel a kontinensek és az óceánok kialakulását magyarázzák. A Föld felszíne vagy kérge részekre oszlik, amiket lemezeknek vagy kontinentális lemezeknek hívnak. Ezek a lemezek elmozdulnak az egyiktől a másik irányába, és ennek eredménye a kontinensek széthasadása és vándorlása. Ahol ezek a lemezek távolodnak egymástól, ott óceánfenék keletkezik. A folyamatos vándorlás eredményeként más óceán-fenekek pedig eltűnnek. Ahol két lemez egymásba ütközik, új kontinens keletkezik egy hegylánc mentén. A geológusok úgy vélik, hogy a Himalája az indiai és az eurázsiai lemezek összeütközése során keletkezett. Hasonlítsuk össze ezt az elméletet H.P. Blavatsky magyarázatával más szárazföldekkel kapcsolatban, ahogyan ez megtalálható az ősi szentírásokban. Az egyik ilyen magyarázat „a Föld felszínének periodikus és teljes megváltozására vonatkozik, amikor a kontinensek eltűnnek, hogy helyet csináljanak az óceánoknak, az óceánok és tengerek pedig hevesen elmozdulnak, a sarkok felé hömpölyögnek, hogy átadják helyüket az új kontinenseknek”. (Titkos Tanítás)

Az a modern elképzelés, hogy a Föld élőlénynek tekinthető, teljesen összecseng az ősi felfogással, és mindkettő egy teozófiai alapelven, az élet egyetemességén nyugszik. Az ősi és a modern geológia közötti hasonlóság megdöbbentő, ha azokra egy másik teozófiai alapelv – a periodicitás törvénye egyetemességének – fényében tekintünk. Egyik ilyen ciklus a sziderikus év, ami 25,868 évig tart, és a Föld tengelyének periodikus változásaival, és a globális klíma periodikus változásaival van kapcsolatban. Száz évvel ezelőtt a tudósok elutasították a Föld tengelyében beálló bármilyen változást és annak kapcsolatát az éghajlattal. A modern geológusok gondolkodása azonban megváltozott.

Azt az elméletet, hogy a Föld pályájának változásai felelősek a jégsapkák előretöréséért és visszahúzódásáért, Milutin Milankovics, jugoszláv tudós dolgozta ki. James Hayes kutató és társai a palisadesi (New York) Lamont-Doherty Geológia Kutatóintézetben bebizonyították, hogy a Föld éghajlata 10,000, 41,000 és 22,000 éves határozott és egymást átfedő ciklusok szerint változik, amelyek a földpálya alakjának, a bolygótengely dőlésszögének és annak az iránynak a változására utalnak, ahová a tengely mutat.

A modern geológia sok földtani ciklust ismer. Vannak közöttük eseti és periodikus ciklusok. Az eseti ciklusok szabálytalanul, míg a periodikus ciklusok szabályos időközönként ismétlődnek. Egy vulkánkitörést esetinek, de a jégkorszakokat és a tengerek szintjének változásait periodikusnak tartják. Vannak ciklikus változások az üledékrétegekben is, amelyek hossza évszázados nagyságrendtől a néhány millió évig terjednek. A fő geológiai ciklus, amit a modern geológusok a földfelszín kialakítójának tartanak, az erózió, az üledékek lerakódása, a süllyedési és kiemelkedési folyamatok, amik a hegyeket formálják.

            Egy másik példa arra, hogy a geológia ősi és modern tanításai fokozato-san egybeolvadnak, a Föld korával kapcsolatos. Száz évvel ezelőtt a Föld korára vonatkozó legrégibb időpontot megadó becslés körülbelül 500 millió évet adott meg. Ez a durva becslés elsősorban az üledékképződési sebességen és a fenn-maradt fosszíliákon alapult. 1896-ban Henri Becquerel véletlenül felfedezte a radioaktivitást. Később Ernest Rutherford bebizonyította, hogy minden radioak-tív elemnek van felezési ideje. Ez az az időtartam, amely bármilyen adott meny-nyiségű radioaktív elem számára az atomjai felének elvesztéséhez szükséges. (A bomlási folyamat végére nem radioaktív elemek maradnak.) A radioaktív ele-mek – mint például az uránium – felezési ideje alapján ma széles körben úgy tartják, hogy a Föld 4,5 milliárd éves. Ennél a módszernél csak az a probléma, hogy egy bizonyos üledék-réteg korára mondjuk, 6 millió évet ad meg, miköz-ben az üledéksor valódi vastagsága az adott rétegben 100 ezer év alatt kialakul-hat. Így bár a radioaktív bomláson alapuló kormeghatározás módszere néhány nyugtalanító kérdést hagy a modern geológusokra, mégis el kell ismerni, jelen-tős mértékben meghosszabbította a Föld korát azokhoz a becslésekhez képest, amelyek a Titkos Tanítás születésének korában voltak elterjedtek. A teozófiai irodalom nem ad saját értéket a Föld korára, hanem az ősi hindu időszámítás elfogadását javasolja. A kozmikus és földi események ezen időszámítása szerint a bolygói lánc kialakulása mintegy 2 milliárd évvel ezelőtt kezdődött meg (lásd: Titkos Tanítás).

          E sorok írója itt megenged magának egy személyes megjegyzést: szá-momra, aki a „civil életben” is a földtani tudományokkal foglalkozom, az ősi és a modern tudomány összehasonlításakor az egyik legnagyobb kihívást a Föld életkora jelentette. A jelenleg elfogadott geológiai érték és az ősi hindu időszá-mítás között túlságosan nagy az eltérés. Ha a teozófia ebben a kérdésben téved, akkor semmi garancia nincs arra, hogy más területeken igazak az állításai. Az ősi tanítások szerint Földünk tehát mintegy 2 milliárd éve keletkezett, és még nagyjából ugyanennyi ideje van hátra. El kell ismerni, a geológusok találtak olyan kőzeteket, amik jelenlegi mérési módszereik szerint 3 milliárd évesek, de a mérések során olyan feltételezéssel élnek, amivel az okkult fizika nem ért egyet: eszerint a földi radioaktív izotópok felezési ideje az időben állandó, most ugyanannyi, mint egy milliárd éve volt. A teozófiai kutatások szerint a kémiai elemek ugyanúgy fejlődnek, mint az élet más formái, és az időben változnak, összetettebbé, bonyolultabbá válnak. Ha az Univerzumban a galaxisoktól kezd-ve az amőbáig minden formában megtestesülő dolog születik, kibontakozik, majd visszahúzódik és megsemmisül, vagyis állandóan változik, akkor ez alól éppen a kémiai elemek lennének kivételek? Ebben az esetben viszont a radioak-tív kormeghatározás (főleg a régmúlt esetében) teljesen hamis eredményeket ad, ez lehet az egyik magyarázat az ősi számítások és a jelenlegi tudomány közötti eltérésre.

A földön állva az mozdulatlannak tűnik. Viszont egy másik nézőpontból rátekintve tudjuk, hogy minden 365 nap alatt megkerüli a Napot. Ennek a pályának a hossza mintegy 1 milliárd kilométer. A Földnek kb. 110 ezer km/órával kell száguldania, hogy befejezzen egy fordulatot egy év alatt. Az évmilliók perspektívájából szemlélve a modern geológusok dinamikus élőlénynek fogadják el. Hasonlóképpen abból a nézőpontból, amit az ősi és a modern geológia tanulmányozása ad, az olyan elképzelések alapján, mint az élet egymásrautaltsága és a periodicitás törvényének egyetemessége, az látszik, hogy ezeknek ki kell fejeződniük azokban a folyamatokban, amik a Föld kialakulását és fejlődését irányítják.

       lap tetejére

6.  rész: AZ ANTROPOLÓGIA

 

Az antropológia szó szerint „az ember tanulmányozását” jelenti, de a modern tudományos megközelítés azonosította az emberiség eredetével és történetével. Korunk antropológusa megpróbál elméleteket felépíteni az emberiség eredetére és fejlődésére, sok tudományágból származó adatok alapján. Ezekbe beletartoznak az őskövületeknek, a geológiai üledékrétegeknek, a mai állatfajok biomechanikai és genetikai összetevőinek és az összehasonlító anatómiának az elemzései.

Az emberiség eredetével és történetével kapcsolatos teozófiai tanítások az ősi fennmaradt feljegyzéseken – ezek némelyike letűnt civilizációkból származik – és az Adeptusok megfigyelésein alapulnak. Ezek a tanítások alapjaiban különböznek a modern antropológusok elméleteitől, azonban nem ütköznek a tudományos tényekkel, és nem mondanak ellent az ősi civilizációk szentírásaiban található mítoszoknak és allegóriáknak sem. A hindu Puránák, a kaldeai töredékek és a Biblia történetei allegorikusan fejezték ki az ősi tanításokat az emberiség eredetéről és történetéről.

Az emberiség életkorával kapcsolatban a teozófiai tanítások szerint az ember, a gondolkodó – szülessen akár férfi, akár női testben – 18 millió éve jelent meg a Földön. A legutóbb Afrikában megtalált őskövületek alapján a modern antropológia 5 millió évre teszi az ember korát. Szerintük az emberiség lényegesen fiatalabb, mint amit a bölcsesség-vallás mond, de sokkal idősebb annál a százezer évnél, mint amit az antropológusok száz éve állítottak. Talán egy napon az antropológusok még régebbi maradványokat találnak, amikor majd a megfelelő helyen keresgélnek.

Az emberiség eredetével kapcsolatban a teozófia azt tanítja, hogy az ember nem az állati birodalomból vagy az emberszabású majomból fejlődött ki. Sokkal inkább az emlősök és az emberszabású majmok fejlődésére volt hatással az ember. A mai antropológusok elméleteiket majomszerű maradványok felfedezéséből – amelyek sokkal régebbiek, mint az ismert legkorábbi emberi maradványok – és az emberszabású majom és az emberi test közös tulajdonságainak elismeréséből vezetik le. Amint megértjük az asztrális test és a karma törvényének természetét és jelentőségét, ezek a tények összeegyeztethetőkké válnak a teozófiai tanításokkal.

A teozófia, az ősi bölcsesség-vallás egyik modern megjelenési formája, azt feltételezi, hogy a belső Ember, a Gondolkodó eredetében isteni, és fejlődése során a természet egyetemes törvényeit követi. A természetben működő ciklikus felemelkedéseknek és bukásoknak megfelelően az emberiségről is azt mondják, hogy a tudás és a civilizáció hatalmas magasságait érte el a múltban. A modern antropológus, aki a természet fizikai részében megfigyelhető néhány fejlődési folyamat megértése alapján dolgozik, azt az elméletet állítja fel, hogy az emberiség primitív körülményektől elindulva biológiailag, intellektuálisan és kulturálisan fejlődött ki a mai ember szintjére. Az emberiség fejlődésének teozófiai megközelítése nem tartalmazza a fizikai fejlődés folyamatát, viszont elsődleges fontosságot tulajdonít annak a szellemi és értelmi serkentőerőnek, amely megelőzi és vezérli a fizikai fejlődést.

Ha beleássuk magunkat a teozófiai tanításokba az emberiség ősiségével kapcsolatban, ki kell jelentenünk, hogy az emberiség végső eredetét pontosan még nem ismerjük, mert az Ember, a halhatatlan Gondolkodó születése szinte elképzelhetetlenül távoli múltba nyúlik vissza, nem is ezen a bolygón történt, hanem egy korábbi világban vagy rendszerben. Viszont úgy tanultuk, hogy amikor a halhatatlan Gondolkodó először megjelent ezen a bolygón – 18 millió évvel ezelőtt – akkorra itt az emberi forma olyan szintre fejlődött, amely alkalmas volt az értelemmel rendelkező lény testet öltésére. Azt mondják, hogy ez a harmadik gyökérfaj vagy a lemuriai faj idején történt. A lemuriai kontinens a ma Ázsiának nevezett kontinenstől délre, a mai Indiai- és Csendes-óceán területén létezett.

A fajok osztályozásának modern elmélete attól függ, hogy milyen biológiai jellemzők variációit használják fel az emberek besorolásához. Az antropológusok figyelembe veszik a nyelvet, a geológiai helyszínt, a testfelépítés jellemzőit, a termetet, az arckifejezést és a bőrszínt az emberiség fajainak megkülönböztetésére. Mindezek az osztályba sorolások a külső megjelenésen és a fizikai különbségeken alapulnak. A teozófiai tanítások szerint az emberiség eredetét tekintve egy, de fejlettségi fokát tekintve különböző fajokból és azokon belül különböző egyedekből áll. Nem létezik születésénél fogva felsőbb- vagy alsóbbrendű faj, léteznek viszont eltérések a fizikai, pszichikai és spirituális érzékek és képességek fejlettsége terén. Hét faj fejlődik ki Földünkön. Valójában csak egyetlen hatalmas faj létezik hét sajátos feladat- és képességcsoporttal. Korunkban a fajok összekeveredtek egymással, és valamennyi fajt képviselik napjaink úgynevezett fajaiban. A fajok keveredésének előnye az, hogy minden faj megkapja mindegyik másik erőinek és képességeinek előnyeit.

Az emberiség régmúltba nyúló eredetéről az ősi vallások szentírásai és egyéb leletei tanúskodnak. Ezek bizonyítják azt a teozófiai tanítást, hogy az emberiség legkorábbi, nemekre tagozódott fajai a korai mezozoikumi időkben jelentek meg, a geológiai jura korban, a hatalmas őshüllők korában. A Zohar, a zsidó kabbala egyik része megemlíti, hogy a kígyó, amely Évát elcsábította, olyan volt, mint a „repülő teve”! Az ősi zoroasztriánus szentírásokban Ashmogh egy óriási kígyó tevenyakkal. A Biblia megemlíti a repülő tüzes kígyókat, Jób könyve pedig Leviathant. Az ősi babiloni cserepeken és a legrégibb pagodákban található ősi japán és kínai rajzokon és szobrokon repülő őshüllőket találunk, amelyek a pleistosaurusra és a pterodactilusra emlékeztetnek. Mivel vannak képek a repülő őshüllőkről, és kipusztult vízi állatokat festettek és írtak le őseink, és mivel ezen állatok létezésére a fosszília-bizonyítékokat csak nem túl régen fedezték fel a modern antropológusok és paleontológusok, ésszerűnek tűnik a tanítás, hogy az ember egykor szemtanúja volt ezeknek a teremtményeknek, és hogy az ember fizikailag sokkal nagyobb volt a mai embernél, és egy fényes, átlátszó, félig kocsonyás lény volt.

Az állatok megkövesedett maradványai, amiket a mai antropológusok arra használnak, hogy a fejlődés eseményeinek időrendjét rekonstruálják, a bolygónk korábbi korszakaiban élt állattípusok éterikus, fátyolszerű, asztrális maradványai, amelyek kivetültek a fizikai tárgyiasulásba, és megszilárdultak, ahogyan a Föld besűrűsödött. Miután ezeket a leülepedett üledékek különböző szintjein megtalálták, azt gondolták, hogy bizonyos geológiai korban léteztek, amiket az adott üledékek képviselnek, de valójában ezek sokkal régebbi korokban asztrális formákban létező élő fajok voltak.

Mégis a mai antropológusok elmélete szerint az emberi lény az emlősállatok alacsonyabb formáiból alakult ki, amik nyomait részben a kövületekben fedezték fel. A teozófia tanítása ezen a ponton ma még eltér a modern fejlődési elmélettől. A Föld jelenlegi fejlődési ciklusában az ember az állatok előtt jelent meg. Az emberi „állat”, amely a második gyökérfajt alkotta, még éteribb volt, amint a harmadik gyökérfaj. Az emlősöket létrehozó asztrális modellek e második gyökérfaj „embereinek” asztrális formáiból kialakult adaptációk voltak. Ezek az alacsonyabb emlősök asztrális gyökér-formái – beleértve az alacsonyabb rendű majmokat is – fokozatosan „megszilárdultak”, ahogyan az emberiség harmadik gyökérfajának félig-asztrális formáival is történt.

Ezek az emlős formák tovább szilárdultak, követték a harmadik gyökérfaj szilárdulási folyamatát, majd pedig a fizikai evolúció ismert folyamatát. Ez megmagyarázza a majom-szerű leletek létezését, amelyek időben megelőzik az ismert emberi maradványokat. Ami az emberszabású majmok és az emberi lények közös tulajdonságait illeti, az anatómiai hasonlóságok és a majmok emberies tulajdonságai annak a kereszteződésnek a következménye, amely a harmadik gyökérfaj emberei és az állati birodalom hatalmas nőstényei között történt, aminek során az emberszabású majmok létrejöttek.

Így az asztrális állati gyökértípusok léteztek a harmadik emberi gyökérfaj előtt, de fizikai megjelenésük és számtalan fajjá való elkülönülésük csak a harmadik faj megjelenése után történt meg. Ugyanezt a fejlődési sorrendet találjuk meg a Bibliában is. A Genezis első fejezetében az állatok, bálnák és a levegő madarainak teremtése az ember előtt történik, de a második fejezetben először Ádám teremtése történik meg, és csak utána az állatok megformálása a földből. Az első fejezet állatai azok az asztrális gyökértípusok, amelyek megelőzik a harmadik fajt. A második fejezet földből kialakított állatai az állati evolúcióra és fizikai megjelenésükre utal, ami a harmadik faj megjelenését követi. Ádám és Éva édenkerti története, a bőrruha megszerzése, a Jó és Rossz Tudásának Fájáról evés a harmadik faj allegorikus története, annak fokozatos fejlődése az asztrális formától a fizikai formáig, különválása két nemre, és az öntudat megszerzése a halhatatlan lelkek vagy az elme lényeinek inkarnációin keresztül.

A különböző embercsoportok jellegzetességeinek változatosságát a bennük testet öltő lelkekre jellemző változatosságok hozzák létre. Ezeket a különbségeket a lelkek korábban, a fejlődés előző szakaszaiban szerezték meg. Valamennyi szellemi lélek lényegét és eredetét tekintve azonos, de kifejlesztett képességeit és erőit tekintve minden egyed különbözik a másiktól.

Ez elvezet bennünket a primitív embertípusok európai, ázsiai és afrikai felfedezéseinek végiggondolásához, amelyek azt sugallják az antropológusoknak, hogy az ember egy főemlősből fejlődött ki, ami végül felegyenesedett. Az ilyen primitív típusokat – mint a neandervölgyi ember – magyarázva H.P. Blavatsky kijelenti, hogy ezek nem annyira a modern ember előhírnökei voltak, sokkal inkább a negyedik, vagy atlantiszi faj degenerálódott leszármazottainak maradványai voltak. Azoknak a nemes atlantisziaknak a maradványai, akik megmenekültek a megsemmisüléstől, és akik ötödik gyökérfajunk ősei voltak, nem Európában vagy Afrikában találhatók meg, hanem azokban a magas hegyekben, amelyeket Közép-Ázsia fennsíkjai vesznek körül.

Összegezve, az antropológiával kapcsolatos teozófiai tanítások nem mondanak ellent a modern antropológusok által összegyűjtött csekély mennyiségű adatnak, viszont nagyon különböznek a modern elméletektől. Sokkal távolabbi múltra teszik az emberiséget, és egy olyan fejlődéstörténetet mutatnak be, amelyet a periodicitás törvénye és az emberi tudat és akarat hatása vezérel.

        lap tetejére

7. rész: A PSZICHOLÓGIA

 

A pszichológia fő feladata mindig az volt, hogy leírja azokat a tényeket, amelyek az emberek belső életének jelenségeire vonatkoznak, és azok kapcsolatát a „külvilággal”. Mint minden tudománynál, itt sincsenek olyan tények, amelyek elszigetelten léteznének az adott tudomány elméleti hátterétől. Egyik pszichológiai szükségszerűség, hogy az elme úgy kezeli a jelenségeket, mint ami a kvantummechanika számára is alapelv, vagyis hogy az észlelő nézőpontja befolyásolja az észlelést. Ezért a pszichológia egy másik döntő fontosságú feladata az, hogy az észlelt adatokat logikus és következetes rendszerré alakítsa, ami a gyakorlatban alkalmazható. A pszichológia célja mindig az, hogy az emberekkel kapcsolatos ismereteket körét úgy kiterjessze, hogy az emberek egyre jobban megértsék önmagukat és kapcsolatukat a világgal, és ennek segítségével fejlesszék másokkal való egyéni kapcsolataikat.

Az ősi pszichológia területét és nézőpontját semmi elegánsabban és szabatosabban nem fejezi ki, mint a Bhagavad Gita. Ebben az ősi hindu szentírásban arra a pszichológiai, filozófiai és erkölcsi bölcsességre, amit Krishna megbeszél Arjuna-val, visszatérően a „Legfelsőbb Szellem tudományaként” utalnak. E kifejezés értelmezéséhez a pszichológiai kulcsot alkalmazva, a Legfelsőbb Szellem az egyetemesen szétáradó és örökös tudat, amely a természet minden birodalmában megnyilvánul, de különböző mértékben fejeződik ki. A végső cél, ami felé az ősi pszichológia halad az, hogy az öntudat ismerje fel spirituális azonosságát minden lénnyel, és az egyéni Én egységét a Legfelsőbb Szellemmel.

A pszichológia mint olyan, nem létezett a nyugati világban a XIX. században. E század tudományos elméletei vagy nem vették figyelembe, vagy pedig szembe is helyezkedtek a „Legfelsőbb Szellem tudományával”. De azzal, hogy minden figyelemét a személyiség viselkedésére és belső tevékenységére, valamint az emberi agy összetettségére és szerepére fordította, a XX. század modern pszichológiája jelentős lépéseket tett az ősi pszichológusok nézőpontja irányába.

Ahogyan az ősi pszichológusok a tudat különböző síkjait és állapotait kutatták, úgy összpontosítanak a modern pszichológiai iskolák az emberi elme különböző szintjeire vagy dimenzióira. Ahogyan az ősi pszichológusok tudták, hogy a Legfelsőbb Szellem tudománya végső soron a közvetlen intuitív bölcsesség kérdése, úgy néhány modern pszichológiai iskola különböző technikákat használ a befelé irányuló megfigyelésekre és intuícióra. Ahogyan az ősi pszichológusok tudták, hogy léteznek olyan módszerek, amelyekkel az ember tudásszintje kiterjeszthető a Legfelsőbb Szellem megismeréséig, úgy néhány modern pszichológiai iskola technikákat tanít az ember tudatának kiterjesztésére, és módszereket kínálnak a pszichológiai és spirituális kibontakozásra. Ahogyan az ősi pszichológusok tudták, hogy a személyes én elképzelése illuzorikus és a lélek-bölcsesség akadálya, úgy a modern pszichológusok is felismerték a személyes én mulandó természetét. Megszerkesztett és fejlődő elgondolásnak tartják, amelyet legalább annyira alakítanak a belső erők, mint a külsők.

A XIX. században a pszichológia a neurológia és a fiziológia tudományos diszciplínáira korlátozódott. Mivel a XIX. sz. biológiai megközelítéseiből növekedett ki, eredetileg elsősorban a személyiség és a mentális betegségek kifejlődését magyarázta. A modern pszichológia diszciplínáján belül a dolgok megközelítésének három általános módja van, ezek a pszichoanalitikus, a viselkedési és a megismerési-társadalmi megközelítés.

A pszichoanalitikus megközelítés megalapítója Sigmund Freud volt. Ideggyógyász volt, akit különösen a hisztérikus mentális betegek érdekeltek. Az ilyen embereknél olyan fizikai tünetek és abnormális viselkedések jelentkeztek, amiket nem lehetett megmagyarázni az agy és az idegrendszer anatómiai ismeretei alapján. Ráadásul ezek az emberek nem tudtak semmilyen tudatos okot vagy indokot adni abnormális viselkedésükre. Freud hipotézise az volt, hogy ha egy ember olyasmit csinál, amit nem tudatosan vágyik megtenni, akkor az oknak tudat alattinak kell lennie. Azt feltételezte, hogy az emberek mentális életének nagy része tudat alatti, ami túl van a normális éber állapotukon. Kifejlesztette a pszichodinamika elméletét, ami egyszerűen fogalmazva azt állítja, hogy az emberek többszörös és egymásnak ellentmondó mozgató erőkkel rendelkezhetnek, és ha egy erő nem fejeződik ki, akkor léteznie kell egy másik erőnek, ami blokkolja azt. Ezek pszichodinamikai folyamatok, amelyek az egyén számára öntudatlanul működnek, függetlenek az agytól és az idegrendszertől, és amelyek az általa pszichoanalízisnek nevezett irányított önvizsgálat módszere segítségével felhozhatók tudatos szintre. Freud elméletei vitatottak voltak, de felállították a modern pszichológia-tudomány díszleteit.

A késői XIX. század tanúja volt a modern pszichológia egy másik fő megközelítési módszere megszületésének is, a viselkedéstanénak. Az első fő viselkedéskutató egy orvos volt, Iván Pavlov. Véletlenül fedezte fel a klasszikus kondicionálás törvényeit, amikor a kutyák emésztési folyamatait tanulmányozta. A kutyák normális esetben az étel megpillantásakor, vagy szagának megérzésekor kezdenek nyáladzani. De ha egy csengő szólal meg abban a pillanatban, amikor a kutya enni kap, az állat hamarosan „megtanul” nyáladzani a csengő hangjára. B. F. Skinner vitte tovább ezeket a kutatásokat a XX. században. Elsősorban az érdekelte, hogy az emberi viselkedéstan hogyan vezethető le a tanulás törvényeinek megfigyeléséből. A viselkedéstan három alapelve a következő: van valamilyen „megerősítő” dolog a környezetben, ami növeli annak valószínűségét, hogy az adott viselkedés újból megismétlődik. Egy „negatív megerősítő” lép fel, amikor egy ártalmas inger megszűnik, és ez növeli annak valószínűségét, hogy az adott viselkedés megismétlődik. Végül az ártalmas inger alkalmazása „büntetést” eredményez, ami csökkenti annak valószínűségét, hogy az adott viselkedés megismétlődik.

Az elmúlt 30-40 évben tört előre a megismerési-társadalmi megközelítés, napjainkban ez a legszélesebb körben elfogadott pszichológiai paradigma. A kognitív (megismerési) megközelítés a viselkedéstanból nőtt ki olyan értelemben, hogy a tanulási törvényekkel kapcsolatos. Viszont a kognitív elmélet szakemberei felismerték, hogy nem minden tanulást kondicionál a környezet, sok más mód létezik, ami segítségével tanulnak az emberek.

A pszichoanalízis alaptétele az, hogy a vágyak motiválhatják a viselkedést, még akkor is, amikor az ember nem tudja felismerni, megmagyarázni és irányítani a vágyai vagy viselkedését. A viselkedéstan alaptétele az, hogy a jutalom és a büntetés elvárása kondicionálja az emberi viselkedést. A kognitív megközelítés felismerését, amely szerint az attitűd összességében fontos ahhoz, ahogyan az ember érez, tanul és viselkedik, a Bhagavad Gita ötezer évvel ezelőtt részletesen megtárgyalta. 

A modern pszichológia túljutott eredeti szándékán, hogy a személyiséget, a viselkedést és a betegségeket tanulmányozza. Létezik egy fokozatos fejlődési irány a „Legfelsőbb Szellem tudománya” irányába.  

Dr. Ira Progoff The Death and Rebirth of Psychology (A pszichológia halála és újraszületése) című könyvében a szerző rámutat arra a tiszta eredményre, amit a modern pszichológia elért, amikor újra megerősíti az embert abban, hogy ő egy spirituális lény. Ez a tendencia eltávolodik azoktól a paradigmáktól, amelyek az emberi lényt csupán biológiailag vagy materialista módon kezelik, olyan nézetek felé, amelyekhez hozzátartozik az ember spirituális természete is.

„Az új típusú pszichológia alapját az a felfogás jelenti, amely az emberre a pszichológiai mélység és a spirituális magasság lényeként tekint… Az új pszichológia végső feladata, hogy helyreállítsa az ember kapcsolatát az élettel… Feladata, hogy kapcsolatba hozza a modern embert az élet fenntartó és teremtő erőivel… és tegye az embert azok számára elérhetővé a tapasztalások szempontjából, amiket meg tud tanulni önmaga önmagán belül megvizsgálni”.

Egy másik irányvonal, amely elvezet a „Legfelsőbb Szellem tudományához”, a fejlődés-pszichológia alaptételeinek elterjedésében látható. A fejlődés-pszichológia a modern pszichológia azon ága, amely az emberek pszichológiai fejlődését kutatja, különösen a fejlődő én-elképzelésük tükrében. A nyugati pszichológia vizsgálja az emberi tudat szintjeit a hajtóerőkkel, a hajlamokkal és a vágyakkal való viszonyában, és tanulmányozza annak szintjeit egy egységes, független és egyedi ego tudatosságának fejlettségével való viszonyában is. Most néhány nyugati pszichológus felteszi a kérdést, vajon az emberi tudatnak nincsenek magasabb szintjei? Néhányan arról beszélnek, hogy a világ nagy misztikusai és bölcsei az emberi tudat egy magasabb szintjét képviselik, amely túl van téren, időn és személyiségen. Megvizsgálva e misztikusok és bölcsek tanításainak feljegyzéseit, és elegyítve azokat a keleti pszichológia-rendszerek alapelveivel, néhány nyugati pszichológus olyan elméleti paradigmákat kifejlesztésén dolgozik, amelyek tartalmazzák egy „Magasabb Én” és egy abszolút, egyetemes tudatállapot elismerését, mint az emberi elme fejlődésének végső célját.

Látható egy harmadik irányvonal is a modern pszichológia fejlődésében a „Legfelsőbb Szellem tudománya” irányába, a parapszichológia alapelveinek elfogadásában és elterjedésében. A Legfelsőbb Szellem bármilyen tudománya szükségszerűen felöleli olyan törvények, erők és folyamatok megértését, amelyek láthatatlanok, rejtettek, vagyis okkultak. Annak ellenére, hogy sok pszichológus kerüli, és szándékosan elhallgatja a pszichikus jelenségekkel kapcsolatos témákat, a pszichológusok arra kényszerülnek, hogy figyelembe vegyék és feltárják ezeket a jelenségeket a bizonyítékok és a XX. században jelentkező érdeklődés robbanásszerű növekedése következtében.

A The Journal of Parapsychology egyik cikkében, amely a parapszichológia fejlődéséhez való pszichiátriai hozzájárulást tekintette át, a szerző, Julie Eisenbud kijelenti:

„Minden esetre sok pszichiátriailag képzett megfigyelő járult hozzá a parapszichológia fejlődéséhez… A pszichiáterek által a parapszichológia területén tett legtöbb megfigyelés a telepátiával és a tisztánlátással kapcsolatos…”

Ebben az összefoglaló véleményben két fő fejlesztési irány jelent meg a pszichikus jelenségek tanulmányozása terén. Az egyik a statisztikai módszerek gondos finomítása volt az ilyen jelenségek valóságossága bizonyítékainak rögzítésére, a másik olyan technikák alkalmazása, amelyek lehetővé teszik, hogy a pszichikus jelenségekre a teljes emberi lény részeként tekintsünk. A második fejlődési terület irányába mutató folyamat fokozatosan gyorsul, amit a szerző Freud számlájára ír.

Freud 1949-ben kiadott „Pszichoanalízis és telepátia” című cikkében adta meg az ilyen kutatásokhoz az alaphangot.

„Tovább nem tűnik lehetségesnek, hogy félresöpörjük az úgynevezett okkult tények vizsgálatát, olyan dolgokét, amelyek az emberi elme és a testi psziché ismerterőitől eltérő pszichikai erők valóságos létezését megengedni látszanak, vagyamelyek mentális képességekről tanúskodnak, amelyekben mostanáig nem hittünk.

Az ilyen típusú kutatás elvégzése halaszthatatlannak tűnik… Semmiképpen sem magától értetődő, hogy az okkultizmus terén fokozódó érdeklődés veszélyt jelent a pszichoanalízis számára. Éppen ellenkezőleg, az ember a kettő között kölcsönös vonzódásra számíthat. A hivatalos tudomány mindkettőhöz ugyanazzal az igazságtalan és gőgös lekezeléssel viszonyul… Az általánosan elfogadott pszichoanalízisnek, ami szemben áll mindennel, ami szűk látókörű, semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy ezeket a tekintélyeket önfeláldozó módon megvédje. Nem ez lenne az első alkalom, hogy a pszichoanalízis támogatná az átlagemberek homályos, de megingathatatlan, ösztönös megérzéseit az értelmiség dölyfös képzelt tudásával szemben. Így a pszichoanalízis és az okkultisták közötti szövetség és együttműködés elfogadhatónak és ígéretesnek tűnik. (Psychoanalysis and the Occult)

Mindezek azt a tendenciát jelzik, hogy a modern pszichológia olyan úton halad, amely elvezet a Legfelsőbb Szellem tudománya megszületéséhez nyugaton is. Miközben a pszichológusok nagy többsége még mindig a pszichodinamikai, viselkedéstani és megismerési-társadalmi iskolákkal azonosítja magát, más pszichológusok kezdik felismerni, hogy e megközelítések sem önmagukban, sem közösen nem fedik le az emberek belső életének minden megfigyelhető jelenségét. A „Magasabb Ént” és a lélek rejtett erőit és képességeit a modern pszichológia már nem támadja, sokkal inkább fokozatosan felismeri az emberi létezés valóságaként.

      

 lap tetejére


 

Üzenet a szerkesztőnek   
Teozófiai Társulat Az embléma szimbólumainak leírása.