Az ősi bölcsesség és a modern
tudomány [1].
Tartalom:
1. rész: A kémia
2. rész: A fizika
3. rész: A biológia
4. rész: A csillagászat
5. rész: A geológia
6. rész: Az antropológia
7. rész: A pszichológia
A Teozófiai
Társulat második célkitűzése tartalmazza az ősi és a modern tudomány
eredményeinek tanulmányozását is. Napjainkban a tudományos tényekre és a
tudományos módszerekre úgy tekintünk, mint az igazság szinonimáira, és a
természet tényeinek feltárására. De mit is nyerhetünk azzal, ha megvizsgáljuk
az ősi és a modern tudományt?
Az ősi
tudomány – különösen Egyiptomban és Indiában – a gyakorlati alkalmazások olyan
magasságait érte el, amelyek nagy részét a modern tudományos elmélet és
gyakorlat már átvette, de egyes ősi módszerek még mindig várják, hogy a tudomány
felfedezze azokat. A modern és az ősi tudomány összehasonlító vizsgálata
megmutatja, hogy a modern tudós bonyolult műszerei újra felfedezik azokat az
ősi – vagy inkább örök – igazságokat, amelyek a természeti törvényekben
fejeződnek ki. Ezek az örök és egyetemes igazságok, amik kifejezhetők
filozófiai fogalmakkal is, a teozófia alapvető tételei.
1. rész: A KÉMIA
H. P.
Blavatsky azt jósolta, a XX. század tudománya a kémia lesz, és ez megfelelő
kiindulópont az ősi és a modern tudomány tanulmányozásához. A kémia a különböző
anyagok összetételét, azok fizikai és kémiai tulajdonságait elemzi, és azokat a
különleges körülményeket, amelyek között azok más anyagokkal vegyülnek. Ez az
alapja más alaptudományok – mint a fizika, asztronómia és biológia – megértésének.
A kémia gyakorlati alkalmazásai a civilizáció minden aspektusát befolyásolják.
Összefüggés
fedezhető fel egy civilizáció fizikai teljesítménye és elméleti és gyakorlati
kémiai ismeretei között. A kémia fejlődése segíti az ipar, a mezőgazdaság és a művészetek
fejlődését. Élelmiszeripari és gyógyszerészeti alkalmazása alapvetően
befolyásolja az emberek egészségi állapotát, a parfümök és kozmetikumok
készítése pedig nagyfokú változatosságot biztosít a fogyasztási javaknak. Azok
a nagy civilizációk, amelyek az ősi Egyiptomban és Indiában virágoztak,
bizonyosságot szolgáltatnak a kémia mélyreható ismeretéről.
A „kémia” és az „alkímia” nyilvánvalóan ugyanabból
a szótőből származnak, a „Khem”-ből, ami Egyiptom ősi neve volt. H. P.
Blavatsky a Fátyoltalan Isis-ben
megemlíti, hogy Egyiptom a kémiai tudás hatalmas tárháza volt, némely ismeretük
felülmúlta a modern vegyészet teljesítményeit. Ez különösen a kémiai vegyületek
épségének megőrzése esetén igaz. „Elpusztíthatatlan cementeket” használtak az
egyiptomiak a kő és a fém összekötésére, amelyek a mai napig megőrizték tapadásukat.
A holttesteket évezredekre megőrizték egy balzsamozási és mumifikálási
folyamattal. Olyan papírt és vásznat készítettek, amely képes ellenállni a
lángok támadásának is. A rezet olyan rugalmassá tették, hogy a kardot meg
lehetett csavarni anélkül, hogy eltört volna. A gyógyítás „művészete” óriási
magasságokat ért el a gyógyszertan és az érzéstelenítés gyakorlati ismeretein
keresztül. Az egyiptomiak nagy jártasságra tettek szert a kémia művészeti
alkalmazásaiban is, festményeik, freskóik felülmúlhatatlanok színgazdagságban
és tartósságban.
Ezzel együtt
nem Egyiptom volt az első, amely nagy magasságokba jutott a kémiai ismeretek
területén. Több, mint ezer évig India uralta a Kelet piacát azzal, hogy három
áttörést is elért a kémia gyakorlati alkalmazásaiban: a gyorsan színező
festékek készítésével, az indigó növényből a kék festék kivonásával és az acél
kémiai edzésével. Megtaláltak olyan ősi hindu forrásokat, amelyek részletesen
ismertetnek egy eljárást olyan por készítésére, amelyet belélegezve az ember
elalszik, és egy másik eljárást, amivel olyan rudat lehet készíteni, ami tűz
nélkül világít.
Egyes kutatók
bizonyítottnak találják, hogy az ősi hindu kémikusok hozzájárultak a modern atom-elmélet
alapelképzeléseihez. Paramandalya azt tanította, hogy az atomok gömb alakúak.
Parispanda kimutatta, hogy minden atom – mint forogó és rezgő részecske –
állandó mozgásban van. A Nyaya-Vaiseshika iskola elébe vágott a kémiai kötések
és reakciók modern elméleteinek. Bebizonyították, hogy az atomok nem létezhetnek
szabad állapotban, azt tanították, hogy az atomok vegyülnek egymással, hogy
különböző vegyületekké, molekulákká rendeződjenek. Az atomok különböző számarányú
elrendezései szolgáltatnak magyarázatot az anyag változatosságára és az anyag
meghatározott kémiai és fizikai tulajdonságaira. A Jain-iskola azt tanította,
hogy azok az erők, amelyek összekötik az atomokat, és együtt tartják azokat a
vegyületekben, természetüket illetően pozitívak és negatívak (elektromágnesesek).
A vegyületek fizikai tulajdonságai az atomok kapcsolódásának természetétől függenek.
A legfontosabb azonban az, hogy az ősi egyiptomiak és hinduk nem korlátozták
kutatásaikat a sűrű fizikai anyagra, hanem kiterjesztették megfigyeléseiket az
anyag erőire és állapotaira. Az alkímia volt a kémia azon ága, ami az elemek
rejtett szellemét tanulmányozta.
H. P.
Blavatsky három jóslatot tett a modern tudomány és a kémia fejlődésével
kapcsolatban. Az első az volt, hogy forradalmi változások fognak a kémiában
lejátszódni, aminek eredményeként egy új alkímia fog megszületni. A második jóslata
az volt, hogy a XIX. század végéig a materializmus megkapja a halálos csapást.
A harmadik pedig az volt, hogy a jövő hatalmas mágusai a kémia és az orvostudomány
lesznek, amik megnyitják az emberiség szemét a természet nagy fizikai igazságaira.
Azt állította,
ezek a fizikai igazságok azok, hogy mindennek a fizikai és kémiai alkotóelemeit
azonosnak fogják találni. Nemcsak hogy a kémiai alkotóelem ugyanazok, de
ugyanazok a végtelenül kicsiny életek alkotják az ásványi, növényi és állati
birodalmak atomjait is. Azt is kijelentette, hogy végső soron az anyag
legfinomabb részecskéi – nevezzék azt szervesnek vagy szervetlennek – mind
egyetlen élet részei. Nézzük meg, milyen messzire fejlődött a kémia Blavatsky
jóslatainak beteljesítése során!
A XIX. században
a meghatározott kémiai és fizikai tulajdonságokkal rendelkező anyag
legegyszerűbb alkotóelemét, amit fizikai módszerekkel nem lehetett egyszerűbb
anyagformává változtatni, elemnek nevezték. Az elemek legkisebb részecskéit,
amelyek megőrizték annak meghatározott tulajdonságait, atomnak hívták. 1803-ban
John Dalton közzétette elméletét, amely szerint az atomok olyanok, mint a
kemény, rugalmatlan biliárdgolyók. Ez a mechanikus-materialista elmélet a
század későbbi részében megkapta a maga „halálos csapását”. 1896-ban Henri
Becquerel, a francia kémikus, véletlenül egy kis mennyiségű urán-szurokércet hagyott
egy fotólemezen, de egyik kulcsa a szurokérc és a fotólemez között maradt.
Amikor később a lemezt előhívták, rajta volt a kulcs körvonala – ez vezetett a
radioaktivitás felfedezéséhez. Ez megváltoztatta az atommal kapcsolatos
elképzelést, ami kisebb részecskéket képes sugározni, atommagokat és
elektronokat.
1919-re Niels
Bohr kifejlesztett egy új atommodellt. Az atommagot tovább osztotta protonokra
és neutronokra. Az elektronokat apró negatív töltésű részecskéknek képzelte el,
amelyek az atommag körül különböző pályákon vagy héjakon keringenek. Az 1940-es
évekre a kémikusok megvalósították az egykori alkimisták transzmutációját:
képesek voltak egy kémiai elemet egy másikká átalakítani azzal, hogy az
atommagokat szubatomikus részecskékkel bombázták. Bár túlságosan sokba került
ahhoz, hogy az eljárást a gyakorlatban is alkalmazzák, de a kémikusok képesek
voltak kicsiny mennyiségű aranyat előállítani egy másik anyagból.
Az 1960-és és 1980-as évek között még több szubatomi részecskét fe-deztek fel. A protont és a neutront tovább osztották kvarkok változataira. Az elektronokat leptonoknak nevezett kisebb részecskékre osztották. A természet kémiai szemlélete fokozatosan közelítette
azt a nézetet, amit H. P. Blavatsky A Titkos Tanításban több, mint száz évvel korábban kifejtett. Az atom és a szubatomi részecskék szintjén a fizikai anyag minden formája végső fokon ugyanazokból az alkotóelemekből épül fel. Ezek a részecskék „életekként” vi-selkednek.
A szerves és a szervetlen alkotóelemek közötti különbség eltűnik az atom szintjén. Ugyanazok az atomok és szubatomi részecskék alkotják az anyag valamennyi formáját, szerveset és szervetlent egyaránt. Az elektronokat nehéz „holtnak” tekinteni, hiszen kb. 300.000 km/s sebességgel süvítenek
körbe, gra-vitálnak, rezonálnak, megváltoztatják a röppályájukat, van elektromos töltésük és előrejelezhetően válaszolnak más elektronok és energiaformák megjelenésé-re. Még a perdületüket is képesek ellenkező irányúra változtatni.
Amikor a modern kémiát a teozófia fényében tanulmányozzuk, nyilván-valóvá válik, hogy a kémikusok újra felfedezték a fizikai manifesztációkban azokat az egyetemes alapelveket, amelyeket A Titkos Tanítás
kifejtett. A teozó-fia első alaptétele, hogy az Istenség – az Abszolútum, az Örökkévaló, a Min-denhol Jelenlevő, a Megváltoztathatatlan, a Valóság, ami mindennek az egyet-len „gyökere” – két azonos módon örökkévaló megnyilvánult aspektussal ren-delkezik, a Szellemmel és az Anyaggal. Egyik sem teremthető vagy elpusztítha-tó, viszont az egyetemes manifesztáció
periódusa során ezek átalakulnak az energia, az anyag és a tudat különböző fokozataiba.
A kémia alaptörvénye az, hogy az anyag és az energia nem teremthető és nem semmisíthető meg – ez az alapelv húzódik meg minden képletben, egyen-letben, amelyekkel valamennyi kémiai reakciót leírnak. Az alap kémiai reakciók közé tartozik az elektronok megosztása vagy átrendezése (oxidációs-redukciós
reakciók) vagy a hidrogén atomok megosztása és kicserélése (sav-bázis reakci-ók). Ezekben a reakciókban atomok vagy elektronok soha nem keletkeznek vagy semmisülnek meg, csak kicserélődnek vagy átrendeződnek.
Filozófiai értelemben az Istenség az egyetlen valóság, egy abszolút el-vonatkoztatás. A természet valósága felfoghatatlan az érzékszervek számára, és csak az értelem egyik absztrakciója. Amit a fizikai megjelenés alapján érzéke-lünk, csak illúzió. A
modern kémia alaptanítása az, hogy a látható sűrű fizikai anyag csak egy illuzórikus jelenség, ami finomabb, láthatatlan részecskék és erők egymásra hatásán alapul. A szubatomi részecskék úgy viselkednek, mint az energiahullámok, vagy mint a rezgő hangok és a színek. Ezeket a szimmetria és a számtani arányok törvényei irányítják,
és mindezek az Egység értelmének és valóság-princípiumának absztrakciói.
A teozófia
második alaptétele a periodicitás törvényének egyetemessége. Ennek az egyetemes
törvénynek az egyik kifejeződése az ok és okozat, ami visszaállítja az
egyensúlyt, amikor csak az felbomlik. A kémikusok ezen alaptörvény működését minden
kémiai reakcióban és egyenletben észlelik. Mivel az anyagot nem lehet sem létrehozni,
sem megsemmisíteni, amikor két vegyület egymásra hat, hogy egy új vegyületet
hozzanak létre, akkor a kölcsönhatást szimbolizáló kémiai egyenlet egyik
oldalán levő atomok számának meg kell egyeznie a másik oldalon levő atomok
számával plusz valamennyi energiával. Ennek az egyensúlynak a természet minden
kémiai reakciójára igaznak kell lennie.
A molekulák és
az atomok közötti erőknek, amelyek együtt tartják a molekulákat és az atomokat,
vagy fenntartják az elektronok keringését az atommagok körül, szintén egyensúlyban
kell lenniük. Az elektromos taszítóerő, ami kilöki az elektront az atomból,
egyensúlyban van az atommag vonzóerejével, ami az elektront az atomhoz vonzza.
Az atom így fenntartja elrendezését, mert a két ellentétes erő egyensúlyban
van. Azok a kötések, amelyek összetartják az atomokat, hogy stabil vegyület-molekulák
keletkezzenek, mint a só vagy a víz, fenntartják a pozitív és a negatív
töltések egyensúlyát.
A hetes
felosztás újra és újra megjelenik a természet ciklusaiban. Erre kiváló példát
láthatunk az elemek periódusos rendszerében, ahol az elemeket az atomsúlyuk és
rendszámuk alapján függőleges oszlopokban (csoportokban) és vízszintes sorokban
(periódusokban) helyezik el. Hét csoport vagy oszlop van, és még egy nyolcadik
csoport a kémiailag semleges nemesgázok számára. Az azonos oszlopban levő
elemek hasonló kémiai tulajdonságokkal rendelkeznek.
Létezik egy
periodicitás abban, ami az elemek viselkedését irányítja az alapvető kémiai
folyamatokban. Az elektronok nem kaotikusan keringenek az atommag körül, hanem
hét meghatározott pályát vagy elektronhéjat követnek. Minden héjon
meghatározott számú elektron helyezkedhet el. A periódusos táblázat adott
oszlopában lévő valamennyi elemnek ugyanannyi elektronja van a legkülső
elektronhéjon, kivéve a különleges hidrogént.
A teozófia
harmadik alaptétele a fejlődés folyamatát írja le, a periodicitás és a karma
törvényének megfelelően. A tökéletesedés folyamata a fejlődésen keresztül
olyan, mint egy spirál. A fejlődési szakasz kezdete és vége a Szellemben van,
de a fejlődési spirál végéhez érve a tudat és a tudat által használt
szubsztancia a tökéletesség egy magasabb fokára emelkedik azzal összehasonlítva,
ami a fejlődés elkezdésekor volt.
Guy Murchie az
1981-ben megjelent The Seven Mysteries Of
Life című könyvében kijelenti, hogy a természetben egy kristály növekedése
spirál alakú. A molekulák nem szénakazal módjára helyeződnek egymásra
építőkövekként. A kristályos növekedés a kristály-molekulák egyik rétegében
megjelenő valamilyen hibával, a tökéletestől való eltéréssel kezdődik. A
molekulák rétegei a hibás réteg köré rendeződnek el olyan formában, ami egy
csigalépcsőre emlékeztet. Molekuláris tökéletlenségnek kell ahhoz megjelennie,
hogy elkezdődhessen egy drágakő tisztaságú kristály növekedése. (Lásd: A Titkos Tanítás.) A kémiai fejlődés e
folyamata analóg az emberi fejlődés folyamatával. Az Én, a Halhatatlan Lélek
testet ölt a fizikai emberi formában a fejlődési ciklus felezőpontjánál, majd
felemelkedik abból a tökéletlen állapotból a tudás és tisztaság egy magasabb
szintjére.
A teozófiába
egyaránt beletartoznak a természet szellemi és anyagi oldalával kapcsolatos
ismeretek, ez mutatja azt, hogy az Univerzum minden elemének, molekulájának és
atomjának létezik mind spirituális, mind anyagi aspektusa. Így a kémiának is rendelkeznie
kell spirituális és anyagi aspektussal. A belső, láthatatlan, spirituális
aspektusra való figyelés különbözteti meg egymástól az ősi és a modern kémiát.
A fizikai atom
összetett dolog, ami finomabb részecskékből és erőkből áll. A teozófia szerint
a fizikai atom korlátlanul tovább osztható. Másrészt azonban a spirituális atom oszthatatlan, intelligens és a
fizikai atomban levő erő irányító központja. Mielőtt egy elem testet ölt a
fizikai síkon, előtte már „elemként” létezik egy finomabb síkon. A régiek
négynél (föld, víz, tűz és levegő) több elemet ismertek. Ezeket a szimbolikus
neveket adták azok közül néhánynak, amiket Blavatsky „elsődleges elemeknek”
hív, az összetett fizikai elemek spirituális lényegének. A hét elsődleges elem
mindegyike tovább osztható 49 al-elemre, amik közül néhányat már a modern
kémikusok is ismernek.
A középkor
valódi alkimistái nem azzal foglalkoztak, hogy egyszerű fémeket arannyá
változtassanak át. Elsődleges érdeklődési területük az volt, hogy az alsó,
személyes ember alsóbb, alantas, hitvány és önző „elemeit” átalakítsák egy kifinomult,
megtisztult eszközzé az isteni ember, a belül lévő „Isten” számára. Így a
természet kémiai folyamatai nemcsak az egyetemes igazságokat tükrözik vissza,
hanem arra is felhasználhatók – ahogyan az alkimisták tették –, hogy a
természet és az ember rejtett aspektusait szimbolizálják. A valódi alkimisták az
ősi bölcsesség-vallás alaptanításait szimbolikus kémiai és alkímiai
fogalomrendszerben őrizték meg. Az egyetemes igazságok, a „bölcsek köve”, az
„alkahest”
[2].
,
lehetővé teszik az ősi és a modern tudományok tanulóinak, hogy átalakítsák az
embert.
2. rész: A FIZIKA
A fizika
modern definíciója szerint ez az a tudomány, amely az anyag és az energia
tulajdonságaival, változásaival és kölcsönhatásaival foglalkozik. A fizika e
modern megközelítése a XX. század folyamán alakult ki, a pontos tudományos
eszközök és a kifinomodott matematika segítségével. A válaszok keresése azokra
a kérdésekre, mint miből épül fel az univerzum, hogyan működik, mit is
csinálunk mi benne, és hová tart a világegyetem, nem új törekvés. A Szokrátész
előtti görög filozófusok, mint Thálész, Anaximander, Heraklitosz, Leucipposz és
Demokritosz ugyanezeket a kozmológiai kérdéseket kutatták. Az ősi hinduk
természetfilozófiájában a szánkja-Patandzsali rendszer feltárta a kozmikus
fejlődés alapelveit, míg a Vaiseshika-Nyaya iskola lefektette a mechanika és a
fizika fogalmait.
Ezekben az ősi
civilizációkban a fizika a filozófia azon területe volt, ami a metafizikai
alapelvekkel foglalkozott, amelyek a fizikai világegyetem törvényeiben jelennek
meg, és azokban figyelhetők meg. Ami hiányzott nekik a tudományos műszerezettségben,
azt az egyetemes alapelvek tökéletes megértésével pótolták. A „mint fent, úgy
lent” ősi tételét semmi nem példázza jobban, mint a fizika. A klasszikus
fizikáról a modernre való átmenet az elmúlt évszázadban sok modern fizikust
ébresztett rá a régiek mélyreható tudományos és filozófiai éleslátására.
Az ősi
fizikusok, akik az egyetemes alapelvek és a belső birodalmak megtapasztalása
alapján dolgoztak, előre láttak sok olyan következtetést, amikre az anyagi
világot megfigyelésekkel és mérésekkel vizsgáló mai fizikusok jutnak. A modern
tudósok legtöbbje hisz abban, hogy léteznek az anyagnak tovább nem osztható „építőkövei”,
mint a kvarkok, leptonok és gluonok. Viszont ők az i.e. V. és VI. század görög
filozófusainak tulajdonítják az atom-elmélet első, kezdetleges bemutatását. A
görög gyökérből származó „atom” szó jelentése: az, ami tovább nem osztható.
Ezek az ősi görög fizikusok viszont úgy hitték, hogy az atomok végtelen
változatosságúak és oszthatóságúak, és hogy az atomokat értelem élteti, aminek
eredményeként összeállítják és kialakítják a fizikai szubsztanciákat.
A görög
filozófusok – de néhány modern fizikus is, mint például Werner Heisenberg – az
inspirációikat az ősi indiai filozófiáktól kapták. Brajendranath Seal Az ősi hinduk pozitív tudományai című
könyvében elmagyarázza, hogy a kozmológia szánkja-Patandzsali-féle rendszere az
energia megmaradás, átalakulás és szóródás alapelvét fejezi ki. A világegyetem
minden jelensége az értelem, az energia és a tömeg kölcsönhatásán alapul. Ez a
modern fizika dióhéjban elmondva – egy világnézet, ami a XVIII. és a XIX.
századi klasszikus fizika materialista és mechanikus nézőpontjának hamvaiból
született.
A klasszikus
fizika átalakulása modern fizikává egy háromszáz éves kutatás eredményeként
zajlott le, ami során azt próbálták meghatározni, hogy a fény vajon
részecske-e, vagy hullám. Úgy tűnt, hogy a fény egyszerre mindkét módon
viselkedik. 1900 decemberében Max Planck közzétette „Kvantummechanika” című
munkáját, amelyben az feltételezte, hogy a fény egyszerre részecske és hullám. Planck
konzervatív fizikus volt, és nem volt szándékában aláásni a newtoni fizika
alapjait.
Planck arra
keresett magyarázatot, hogy a testek miért válnak fényesebbé, amikor növekszik
a hőmérsékletük, és miért változtatják a színüket, ahogyan a hőmérsékletük nő
vagy csökken. A klasszikus hullám-elmélet a jelenséget a fény
visszaverődésével, törésével és elhajlásával magyarázta, de nem sikerült
ezekkel megmagyarázni a fényelnyelés- és kibocsátás területén végzett számtalan
megfigyelést. Planck felfedezte, hogy miután az atom elektronjai elkezdenek
„szökdécselni” a hőmérsékletváltozás következtében, energiát sugároznak ki, de
csak meghatározott mennyiségekben – löketekben, nem pedig egyenletesen,
megszakítatlanul. Minden energialöket után az elektronok befejezik az ugrándozást.
Albert
Einstein volt az, aki ténylegesen elnevezte ezeket az energiacsomagokat
„kvantumoknak”. A kvantummechanika azt írja le, hogy viselkednek ezek az energiacsomagok.
Ez a felfedezés alapjaiban rázta meg a klasszikus fizikát, kijelölte a fizika
mechanikus korszakának a végét. Sir James Jeans, egy kémikus azt írta, hogy
korábban az univerzum elmélete annyira mechanikus volt, hogy Newton, Bach vagy
Michelangelo elméje csak összetettségben különbözött egy nyomdagéptől, egy
síptól vagy egy gőzfűrésztől. Hittek abban, hogy lehetséges egy olyan gépezetet
megépíteni, ami képes reprodukálni bármely emberi lény valamennyi gondolatát és
érzelmét. Sir James viszont azt javasolta, ahelyett, hogy az univerzumra egy
hatalmas gépként tekintenének, inkább egy hatalmas elmének kellene tekinteni.
Guy Murchie Az élet hét misztériuma című könyvében
megállapítja, hogy „Niels Bohr, a fizikus volt az, aki elhozta a Földre azt a
koncepciót, hogy a mikrokozmosz újonnan felfedezett dualitása (részecske és
hullám) analóg a régóta ismert makrokozmosz dualitásával (anyag és szellem).
Tulajdonképpen ekkortól kezdték felismerni, hogy minden részecskét – le egészen
az egyszerű elektronok szintjéig – potenciálisan, vagy talán valójában is
élőnek kell tekinteni”.
H. P.
Blavatsky A Titkos Tanításban –
hivatkozva kora több kémikusának gondolataira és munkáira – megmutatta, hogy a
kémia kaput nyitott az ezoterikus tudományok „okkult” világára a XIX. század
végén. A XX. században a fizika tett néhány lépést ezek a kapun keresztül.
Korunk sok elismert fizikusa most úgy tekint az univerzumra, mint a formákon keresztül
működő tudat egyik kifejeződésére. Érdekes módon a dualitásból abszurd paradoxonok
bukkannak elő – mint például valami lehet folytonos és szaggatott,
elpusztítható és elpusztíthatatlan, részecske és hullám –, amelyek ezeket a
fizikusokat az okkultizmus birodalmába vezették. Az intuíció gyakran eredményre
vezet, amikor az érzékek és az értelem kudarcot vallanak.
Heisenberg
visszaemlékezik a Niels Bohr-ral folytatott beszélgetéseire, amik ezekről a
paradoxonokról és arról a frusztrációról szóltak, amit az okozott, hogy a
klasszikus elmélet csődöt mondott, amikor az észlelt jelenségeket meg akarták
magyarázni. Bohr hitt abban, hogy csak a tapasztalatok által megvilágosodott
tiszta elmével és az elképzelések sokaságával remélheti bárki is, hogy megérti
a kvantum-elméletet. A fizikusoknak „be kellett jutniuk a kvantum-elmélet
szellemébe”, és ki kell fejleszteniük bizonyos intuíciót abban, hogy az
elektron mikor viselkedik részecskeként, és mikor hullámként. H. P. Blavatsky
1888-ban ezt írta:
„Az élő részecskék
hullámmozgása érthetővé válik a Spirituális EGY ÉLET, az univerzális
Élet-princípium elméletének fényében. Ez független a mi anyagunktól, és atomi energiaként jelenik meg, de csak a mi tudatunk síkján”. (A Titkos
Tanítás)
Más szavakkal,
amit a fizikai síkon jelenségként megfigyelünk, az egy belső intelligens ok
hatása. A végső megértéshez soha nem juthatunk el azzal, amit meg tudunk mérni
a fizikai síkon. Ez a megértés az ember tudatszintjétől függ. A háttérben lévő
élet-princípiumot, ami minden objektív fizikai manifesztációt okoz az anyagban,
a modern fizikusok „mezőnek” nevezték el. Einstein azt feltételezte, hogy nincs
hely az új fizikában az anyagnak és a mezőnek együtt. Vagy egyiknek, vagy
másiknak kell lennie a valóságnak, és abban hitt, hogy a mező a valóság. A mező
az állandó, a változó fizikai világ mögött húzódó erő.
A modern
fizikában minden különböző típusú erő – fény, hő, mágnesesség, elektromosság,
stb. – négy alapvető erőcsoportba sorolható. Ezek a gravitációs, az
elektromágneses, a gyenge és az erős mag-mezők. A modern fizika jelenlegi
legfőbb kutatási célja, hogy megtalálja azt az egyetlen, „egyesített mezőt”,
amely összekapcsol minden erőt az univerzumban. Einstein meglátása szerint
minden mozog, a mozgás a létezés lényege. Az ember egyszerűen szeretné tudni,
hogy ezt a kijelentést A Titkos
Tanításból vette-e:
„Az
okkultisták, akik nem mondják azt – ha helyesen akarják magukat kifejezni –,
hogy anyag, hanem csak az anyag szubsztanciája vagy esszenciája, ami elpusztíthatatlan és örök (vagyis mindennek a
gyökere, Mulaprakriti), kijelentik,
hogy minden úgynevezett természeti erő, mint az elektromosság, mágnesesség,
fény, hő, stb. élő, és végső összetételükben az Egyetemes Mozgás megkülönböződött
aspektusai”.
Ez az
egyetemes mozgás örökkévaló, szüntelen, absztrakt mozgás, azonos az Egy Élettel
és Egy Törvénnyel. Fritjof Capra A fizika
taoja című könyvében rámutat azokra a hasonlóságokra, amelyek a modern
mező-elmélet és minden jelenség isteni forrásával kapcsolatos ősi keleti
nézetek között felfedezhető. A hinduk Brahman-ja, a buddhisták Dharmakaya-ja és
a taoisták Tao-ja a végső egyetemes mezőt képviseli.
Heisenberg a
modern kvantum-elmélethez azzal járult hozzá, hogy megalkotta a
„határozatlansági elvet”. Egyszerűen kijelentette, hogy a megfigyelő már
magával a megfigyelés tevékenységével is megváltoztatja a megfigyelt dolgot. A
„határozatlansági elv” matematikailag megbecsli azt a szintet, amilyen
mértékben a kutató egy kísérlet eredményét befolyásolja. Az eredményben szerepet
játszik az, hogy a megfigyelő részese az eseménynek. A kutatók azzal
befolyásolják a megfigyeléseiket és eredményeiket, hogy milyen mérőeszközöket
választanak, és hogyan használják ezeket. A kvantum-elmélet felfedi a különböző
részek és az egész természet, a megfigyelő és a megfigyelt, az egyén és az
univerzum közötti egymástól függését és kapcsolatát. Erwin Schroedinger ezt
írta:
„…szinte
felfoghatatlannak tűnik a mindennapi gondolkodás számára, hogy az ember – és
minden más tudatos lény is – a mindenség része. Ezért az ember élete nemcsak
egy teljes létezés darabkája, hanem bizonyos értelemben maga a teljesség is”.
Schroedinger
munkája jelenti a modern kvantummechanika szívét, mégis ezek a szavai a
misztikus látomással rendelkező lélek szavai. A modern fizikusok még egy lépéssel
beljebb léptek az okkultizmus területére azzal, hogy bemutatták, a fény hullám
is, ami a forrásból rezeg kifelé, és apró részecskék árama is. Mindkettő
azonban nem fordul elő egyszerre. Különböző időpontokban és különböző körülmények
között a fény valamelyik módon viselkedik. A megfigyelt egységes fehér fény
„összekevert” fény. Amikor a hullámok meghajlanak vagy megtörnek, szétválnak a
fény hét színére. A szubatomi szinten a hullámok fénytüskék, az anyag ragyogó,
érzékelésen túli állapota. Ez az okkult világ, ami a fizikai érzékszervek
számára rejtett, mégis objektív az adeptus vagy tisztánlátó spirituális szeme
számára a transz óráiban.
A tudomány
minden hullámát és rezgését az atomok hozzák létre, amelyek a molekuláikat belülről serkentik tevékenységre. Az
atomok megtöltik a tér végtelenségét, és folyamatos rezgésükkel ők az a MOZGÁS,
amitől az élet kerekei örökkön-örökké forognak.
„Ahogyan a
látnokok leírják – azok, akik látják a csillagközi atomrajok mozgását, és
tisztánlátó módon követik azokat fejlődésük során – ezek olyan vakítóak, mint a
frissen esett hópelyhek a ragyogó napsütésben. Gyorsabbak, mint a gondolat,
gyorsabbak, mint amit bármilyen halandó szem képes lenne követni, és amennyire
mozgásuk hihetetlen gyorsaságából megítélhető, ez a mozgás körkörös… Egy nyílt
területen állva – különösen egy hegycsúcson – és belemerülve a felettünk levő
hatalmas égbolt és a körülöttünk levő végtelenség szemlélésébe, úgy tűnik, hogy
az egész légkör ezek áradatában úszik, a levegőt átitatják ezek a vakító
szikrák”. (A Titkos Tanítás)
Az ősi és a
modern tudományok tanulmányozói számára a látnokok misztikus látomásai, az ősi
filozófusok metafizikus megfogalmazásai és a modern fizikusok gyakorlati
megfigyeléseiből és méréseiből származó elméleti következtetések bizonyos
egyetemes igazságokra mutatnak. Összességükben ezek az igazságok kapcsolják
össze az összes élőlényt és dolgot egyetlen egységes egésszé.
lap tetejére
3. rész: A BIOLÓGIA
Az élet
irtózik a csendtől. A hangja azonban nem kiabálás, hanem dal. Ahhoz, hogy
meghalljuk ezt a dalt, az embernek hallgatnia kell az életet, azt is, ami belül
van, azt is, ami kívül van. Az élet harmóniát és testvériséget tanít. Végső
soron az élet tanulmányozása akkor értékes, ha az emberi lény mélységesen hisz
az egyetemes testvériség tényében. Ahhoz, hogy spirituális tudást szerezzünk,
befelé és kifelé is kell tekintenünk.
A biológia szó szerint az élet
tanulmányozását vagy tudományát jelent. Valamennyi biológus – régi vagy modern
– megfigyeléseit néhány alap-elképzeléssé
szűkíthetjük le. Ezek az alapvető biológiai igazságok a következők: (a) Az élet
a formák sokféleségén keresztül jelenik meg, de alapjában véve egységet alkot,
az élet összekapcsolódó hálóját. (b) Az élet formáit az energia bevitele és
átalakítása tartja fenn, és ez az energia az élet lényege, amit csak az
Istenség teremthet és semmisíthet meg, teremtmény soha. (c) Az élet minden
megnyilvánult formája természeti törvényeknek engedelmeskedik, és az élet alapja
a törvény. (d) Minden életforma előző formákból fejlődik ki, és az élet – lényegét tekintve – fejlődés,
a belülről kifelé történő növekedés folyamata. A biológia ezen egységes
alapelvei minden élőlényt egyetlen hatalmas egésszé kapcsolnak össze, e lények
jelenítik meg az életet annak testet öltött és alapvető természetében,
ugyanakkor filozófiai igazságok kifejeződései is. Általában a modern biológusok
az élet külső formáit tanulmányozzák, miközben nem vesznek tudomást a belső
spirituális élet fontosságáról. Jelentős fejlődést értek el a kémiai és
fiziológiai folyamatok megértésében, beleértve a formák keletkezését,
fennmaradását és reprodukcióját, de az élet lényege és eredete még mindig
misztérium számukra.
A modern
biológusok részletesen képesek követni az események sorozatát az embrió és a
magzat szerkezetének és alakjának fejlődésében, de még mindig nem tudják, mi
biztosítja azt a mintát, amelyet a sejtek és kémiai folyamatok követnek, hogy
kialakítsanak egy meghatározott, jellegzetes életformát. A modern biológusok
ismerik a genetikus kód alapját, de még mindig nem tudják, hogyan keletkezett
az eredeti DNS, hogy a gén lemásolásának folyamata – amely a sejt és a szerv
különböző részeinek létrejöttét szabályozza – hogyan kapcsol be és ki, vagy
hogy a különböző géneknek miért van meghatározott mutációs arányuk, ahelyett, hogy ez az arány véletlenszerű lenne. A
modern biológusok képesek nyomon követni a fajok kifejlődését néhány eredeti
típusból, de még nem találták meg ezen eredeti típusok eredetét.
A modern
biológia területe felöleli a sejteket felépítő molekuláris és kémiai folyamatok
tanulmányozását (molekuláris biológia), annak vizsgálatát, hogy ezek a sejtek
hogyan szerveződnek összetett szervekké (fiziológia), és azokat a tanulmányokat,
hogy teljes szervezetek illetve szervezet-csoportok között milyen
kölcsönhatások működnek, és milyen környezetben élnek (ökológia és
fejlődés-biológia).
A modern
biológia az élő szervezetek tanulmányozása. A biológusok bizonyos jellemzők
alapján különböztetik meg az élő szervezeteket az élettelen dolgoktól. Az élő
szervezetek magas szinten összetett struktúrákká és funkciókká szerveződnek,
amik hozzájárulnak a szervezet életben maradásához, mint például az ideg-, a
keringési- és a szaporodási rendszer. Ezek stabil belső kémiai környezetet
tartanak fenn, ami teljesen különbözik a szervezetet körülvevő környezettől
(homeosztázis). Energiát fogyasztanak, alakítanak át és használnak fel
(metabolizmus). Szelektíven válaszolnak a különböző ingerekre (ingerelhetőség).
Más, hozzájuk hasonló szervezeteket nemzenek. Képesek az önfenntartó
növekedésre, és meghatározott növekedési és fejlődési mintával rendelkeznek.
Alkalmazkodnak a környezetükhöz. Összességében a modern biológusok mechanikusan
és leegyszerűsítve gondolkodnak azon a területen, hogy kémiai és fizikai alapon
tekintenek az életre és magyaráznak minden biológiai jelenséget.
Az ősi
biológusok a maguk idejében már ismerték a modern biológusok korszakalkotó
felfedezéseinek nagy részét. Az élő szervezetek széles körét tanulmányozták, és
felismerték azokat az életfunkciókat, amelyek megkülönböztetik az élő és élettelen
dolgokat. Viszont életfelfogásuk nemcsak a természet külső területét ölelte
fel, hanem annak belső, pszichikai és spirituális vonatkozásait is. Az életről
kialakított képük területét tekintve egyetemes, lényegét tekintve pedig
spirituális volt.
A gyógyítás
ősi hindu rendszere, az Ayurvéda szó szerint „az élet ismeretét” jelenti. Ebben
a rendszerben az élet a test, az elme és a szellem kombinációjaként jelenik
meg. Megvannak a változtatható aspektusai, mivel a test megváltoztatható, de
vannak tartósak is, mert a szellem – ami a test kiindulási pontja –
gyakorlatilag halhatatlan. Maga az élet szintén fennmarad az elme újraszületésén
és a tudat folytonosságán keresztül. Az életre úgy tekintettek, mint egy független,
eleven princípiumra, egy finom esszenciára, amely már létezik a formát
megelőzően. Az életjelenségeket úgy kezelték, hogy azok csakúgy a szerves formákban lezajló kémiai kombinációk
eredményei, mint a bio-mechanikai és pszicho-fiziológiai erők.
Arisztotelész
– akire a szervezetek sokféleségének, szerkezetének és működésének kiterjedt
megfigyelései miatt sok modern biológus úgy gondol, mint az antik világ
legnagyobb biológusára – abban hitt, hogy az élő test rendelkezik lélekkel, ami
vitalitásának alapeleme, és életerőinek és életműködéseinek forrása. Azt
tanította: „Aminek van lelke, abban különbözik attól, aminek nincs, hogy az
előbbiben jelenik meg az élet”.
Ha az ember
figyelmét az ősi hinduk felé fordítja, egyszerűen elképed attól az anatómiai és
fiziológiai tudástól, amivel rendelkeztek. A modern biológia számos meghatározó
felismerésének birtokában voltak. Például az ősi hindu biológusok szerint a
keringési rendszer tartalmazza az artériákat (siras), a vénákat (dhamani),
a hajszálereket (pratan) és a szívet.
Aprólékosan leírták az artériás és a vénás vér útját a szívből és a szívbe,
sokkal azelőtt, hogy William Harvey megtartotta vitatott előadásait 1615-ben.
Felismerték, hogy az idegrendszerhez hozzátartoznak a szimpatikus, a koponyai-
és a gerincvelői idegek, valamint maga a gerincvelő. Charaka és Susruta hónapról hónapra nyomon követte a magzat fejlődését az ivarsejtek
megtermékenyülésétől a sejtek eredeti rétegéből történő szövetek elkülönülésén
keresztül a szervek kifejlődéséig. Azt tanították, hogy az ivarsejt, a
megtermékenyült petesejt potenciálisan tartalmazza a belőle kifejlődő teljes
szervezetet, és hogy az ivarsejt alkotóelemei határozzák meg az utód
fiziológiai jellemzőit és hajlamait.
A teozófia
újból megfogalmazza az ősi bölcsesség-vallást. Ebbe beletartozik minden
természettudomány, ami a természet fizikai, pszichikai és spirituális területeit
érintő ismereteket jelenti. A teozófia alaptételei megvilágítják azokat a
misztériumokat, amelyek zavarba hozzák a modern biológusokat, miközben megmagyarázzák,
hogy ezek a tudósok az egyetemes igazság megjelenéseit fedezték fel a biológiai
jelenségekben.
A teozófia
első alaptétele az, hogy az Istenség abszolút princípium. Az élet határozott,
eleven alapelv, ami független bármilyen fizikai vagy kémiai folyamattól. Az
életerő aktív a szerves anyagban és rejtett a szervetlen anyagban, de az egész
univerzumot átjárja az élet eleven princípiuma, ami az Egyetlen Élet, a
mindenhol jelen lévő és örök Istenség egyik aspektusa. Minden lény alapvető
spirituális azonossága az élet egységének és egymástól függésének az alapja.
Sok példát találhatunk a modern biológiában az élet alapvető egységére, ami az
élő szervezetek világában ölt testet.
A molekuláris
biológusok felismerték, hogy a szerves anyag 99%-a, ami az élő szervezetek sejtjeinek
nagy részét kiteszi, hat fő elemre redukálható: a szénre, a hidrogénre, az
oxigénre, a nitrogénre, a kénre és a foszforra. Ezek az elemek tovább oszthatók
elektronokra, protonokra, neutronokra és azok szubatomi részecskéire. A szerves
anyag óriási változatossága ugyanazokra az építőkövekre vezethető vissza, amik
a szervetlen anyagot is felépítik. A klasszikus sejtelmélet arra
következtetett, hogy minden szervezet a sejteknek nevezett élet-egységekből
épül fel. Viszont a modern biológusok felfedezték, hogy még a sejtek is kisebb,
közel azonos szervekből, rendszerekből és életekből állnak. A szervezetek
hatalmas változatossága kisebb egységekre vagy „életekre” vezethető vissza.
Az energia nem
teremthető és nem semmisíthető meg. A szerves élet alapja az energia áramlása
és átalakítása. Az élő szervezetek által használt minden energia egyetlen,
végső forrása a Nap. A napfény alakul át cukrokká a növényekben a fotoszintézis
folyamata során. Ezeket a szénhidrátokat fogyasztják el az állatok, és
alakítják át energiává az anyagcsere folyamán. Semmi meglepő nincs abban, hogy
a régi bölcsek a Napot tekintették az egyetemes élet szimbólumának és az
abszolút isteni princípiumnak – minden fizikai és spirituális élet egyetlen
forrásának.
Az élet
egymástól függése az ökológia tudományának alapvető tétele. A tápláléklánc
épsége és a fajok fennmaradása egy ökoszisztémában a
ragadozó és az áldozat közötti kényes egyensúlytól függ. Néhány faj
fennmaradása a szimbiózistól függ, vagy attól a képességüktől, hogy egy másik faj
életfolyamatait fel tudják használni. Egyes szervezetek csak azért maradnak
fenn, mert más szervezeteken élősködnek egyfajta parazita kapcsolatban.
A teozófia
második alaptétele a periodicitás törvényének egyetemessége. A ciklusok a
természet minden területén megfigyelhetők, és a biológiai kutatások minden
szintjén tudósítanak róla. A sejt-ciklus a tevékenység és pihenés, a növekedés
és osztódás ismétlődő sorozata, amiken a sejtek keresztül mennek. Az egyik
szakaszban a sejt táplálékot vesz magához, és fenntartja magát. Egy másik
szakaszban kettéválik, és reprodukálja magát. Tulajdonképpen egyetlen különbség
van a ráksejtek és a „normális” sejtek között: az előzők állandóan a
reprodukciós szakaszban vannak. Soha nem pihennek, elveszítették a természet szabályos
egyensúlyát és periodicitását.
A szervezetek
szintjén a biológusok megfigyelték, hogy ciklusok irányítják az életfunkciókat
is. Vannak napi ritmusok, amik 24 órás alapon működnek. Ezek a belső ciklusok
egybeesnek a nappalok és éjszakák váltakozásával. A testhőmérséklet, az
immunológiai reakciók, a hormon-szintek és az
anyagcsere-értékek változásai egy ritmust
követnek, a nappalok és éjszakák ciklusával harmóniában. A növények évszakokhoz
kötődő szaporodása és virágzása érzékeny a nappal hosszának növekedésére és
csökkenésére. Az állatok a különböző évszakokat jellemző nappali és éjszakai
ciklusainak megfelelően párosodnak és vándorolnak.
Az ökológusok
a szervezetek és a szervezet-csoportok közötti kapcsolatokat tanulmányozva
megfigyelték azokat a ciklusokat, amelyek egy ökoszisztémát képeznek. Létezik
egy tápanyag-ciklus a táplálékláncban, amely az energia és az olyan elemek,
mint a szén, nitrogén és foszfor folyamatos körforgását biztosítja. Ebben a
hatalmas ciklusban az állatok kölcsönhatásban vannak a növényekkel, a
szárazföldi állatok pedig a vízi állatokkal. Ha a lánc bármely szeme megroppan,
a teljes ökoszisztéma fenyegetetté válik.
A teozófia
harmadik alaptétele a belülről kifelé történő fejlődés folyamatának
egyetemessége. A fejlődés-biológusok a fajok fejlődését a „természetes kiválasztódás”
számlájára írják. A szervezetekben megjelenő változatosságok, amelyek segítenek
nekik abban, hogy kedvező módon alkalmazkodjanak a környezetükhöz, és hogy
megszerezzék a korlátozottan rendelkezésre álló táplálékot, természetesen
növelik e szervezetek fennmaradását. Olyan elmélet született, hogy ezek a
szervezetek átadják a genetikus információt az utódaiknak, és végső fokon a
fajok megváltoznak és mutálódnak. Más szavakkal a természetes kiválasztódás
elmélete kifejezi azt a módot, ahogyan a kedvező változatok megrögzülnek a reprodukció
folyamán. Az a kérdés viszont nyitott, hogy milyen ok – amikor összekapcsolódik
egyéb másodlagos fizikai, klimatikus és étrendi hatásokkal – hozza létre
magukban a szervezetekben a változásokat? Mi annak a néhány növényi és állati
gyökérfajnak az eredete, amikből minden faj leszármazott? A legtöbb modern
biológus válasza szerint a gének mutációja ez a belső ok.
A teozófia
szerint ezt a belső okot legvégül az elme és a szellem síkján kell keresni. De
a közbenső okokat, amelyek az elme és a szellem közötti egyik véglet, és az anyag és a
környezeti erők másik véglete között húzódnak, az asztrális síkon található
asztrális modellek jelentik. Ezek képezik a fajok kezdeti gyökér-típusainak
eredetét. Az asztrális mintatest az, ami modellül szolgál és irányítja az
embrió fejlődését. A „spirituális plazma” az, ami vezeti a „fizikai plazmát”.
Összefoglalva:
az ősi és a modern biológia tanulmányozása felfedi a természetben meglévő
kölcsönös egymástól függést és harmóniát, ami az élet leckéje. Még akkor is, ha
a modern biológia hajlik arra, hogy figyelmen kívül hagyja az élet spirituális
oldalát, itt-ott az emberek – bár halkan, de – meghallják az élet dalát. Lewis
Thomas Egy sejt életei című könyvében
így fogalmazott: „Ugyanúgy függünk az élet többi részétől, mint a falevelek, a
szúnyogok vagy halak. A rendszer részei vagyunk, mi vagyunk maga a természet”.
Az emberiség Földön betöltött szerepére utalva erre a következtetésre jut:
„Az
emberiségnek néhány alapvető változást kell végrehajtania az egymás iránti viszonyában,
ha valóban úgy akar gondolni magára, mint a természet nélkülözhetetlen elemére.
Fel kell fedeznünk önmagunkban a csodálatos és gyönyörködtető dolgok forrását,
amiket már felismertünk a természet minden más megnyilvánulásában”.
lap tetejére
4. rész: A CSILLAGÁSZAT
Ha a kémia
feltárja, hogy nem létezik olyasmi, hogy „halott” anyag, ha a fizika bemutatja,
hogy az anyag tulajdonságai, összefüggései és kölcsönhatásai a tudattal állnak
kapcsolatban, és ha a biológia bebizonyítja az élet egységét és egymástól
függését, akkor észrevehetjük, hogy a modern tudósok a természet ugyanazon
alapvető igazságait fedezték fel újra, mint amiket már az ősi tudósok is
ismertek. Miután áttekintettük ezeket a földi alaptudományokat, tekintetünket
most elfordítjuk az atomtól a tér végtelensége felé.
Az ősi
csillagászat tanulmányozása a teozófia fényében sok félreértést tisztáz,
beleértve azt a jelenlegi hitet, hogy elődeink vagy tudatlanok, vagy babonásak
voltak mindennel kapcsolatban, ami a Napot, a bolygókat és a csillagokat
érintette. Valójában sok olyan dolog volt az ősi csillagászatban, ami előre
látta a modern csillagászok felfedezéseit. A csillagászat – nem kevésbé, mint a
többi földi tudomány – minden korban feljegyzi a természet törvényeinek működését,
amik az egyetemes és metafizikai igazságok fizikai megjelenései. Az ősi időkben
a csillagászatot a misztérium-iskolák szent beavatásai során tanították, és a
szent iratok allegorikus mítoszaiban és szimbólumaiban őrizték meg.
Ebben a
cikkben az ősi és a modern elméleteket egymás mellé tesszük, hogy megítélhessük
a múltat és a jelent.
A
csillagászatra úgy tekintenek, mint a talán legősibb tudományra. Akkor
kezdődik, amint éjszaka felnézünk az égre. Amikor felnézünk, első látásra a
csillagos égbolt mozdulatlannak tűnik. De ha éjszakáról éjszakára folytatjuk a
megfigyeléseinket, úgy tűnik, hogy az égbolt szabályos és megjósolható módon
mozog. A csillagképek egy picit nyugat felé mozdulnak minden egymást követő
éjszakán, míg a Hold nyugatról keletre mozog, így változtatja a helyzetét az
égbolton a csillagokhoz képest. Öt másik fényes égitest vándorol kiszámíthatóan
az égbolton, ezek a bolygók.
Úgy tartják,
hogy a régiek valamennyien abban hittek, hogy a Föld a mindenség központja.
Ptolemaiosz rendszerében a Földet egymás követő héjak vették körül, amelyeken a
Nap, a Hold és az öt bolygó keringett a Föld körül. Ezeken túl volt az állócsillagok
kristálygömbje, amelyek erre a gömbre vannak rögzítve. A gömbön levő csillagok
egymással összhangban keringenek a Föld körül. Valóban, sok csillagász az
1700-as évekig az univerzum e geocentrikus
modelljét fogadta el, mindaddig, amíg Kopernikusz, Kepler és Galilei végül be
nem bizonyították, hogy a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering.
Viszont a
régiek közül néhányan a heliocentrikus (napközéppontú) rendszert tanították. A
görög csillagászok közül Arisztarkhosz bizonyítékokat mutatott be arra, hogy a
Föld és a bolygók a Nap körül keringenek. Már az i.e. 700 körüli időkben
Thalesz és Pythagorasz iskolái a Föld forgását és a heliocentrikus rendszert
tanították. A hindu Vishnu Purana II. könyve a Nap központi helyzetére így hivatkozik:
„…az emberek napfelkeltéről beszélnek, ahol látják azt, és ahol a Nap eltűnik,
számukra ott van a napnyugta. A Nap számára viszont – ami mindig egyetlen és
ugyanazon a helyen van – nem létezik sem lenyugvás, sem felkelés.”
Napjaink
csillagászai általában annak tulajdonítják a régiek nyilvánvaló tudatlanságát,
hogy nem rendelkeztek modern eszközökkel. Arra is hajlamosak, hogy alábecsüljék
a csillagászat régi korszakait. De valójában mennyi ideje is létezik
csillagászat? E kérdés megválaszolásához szükség van egy kis csillagászati
ismeretre. A Föld tengelye 23,5 fokkal tér el a keringési pálya síkjától, és
így a déli és az északi sarkot összekötő vonal a Sarkcsillagra, a Polarisra
mutat. Viszont ahogyan láthatjuk is, a csillagok helyzete nagyon lassan
változik. Még a Polaris helyzete is változik. Sok ezer évvel ezelőtt az
egyiptomi csillagászati feljegyzések szerint a Sárkány (Draconis) csillagképben
levő Thuban csillag volt az északi sarkcsillag. Más szavakkal: a Földön
keresztül húzott képzeletbeli vonal a Thubanra mutatott, nem pedig a Polarisra.
Ahogyan a
régiek feljegyezték a földtengely irányában beálló változásokat, megfigyelték,
hogy a csillagképek relatív helyzete minden 25.868 évben megismétlődik. Ezt a
ciklust nevezték el sziderikus évnek. Az egyiptomi Zenderah Zodiac-on található
állatövi feljegyzések 3,5 sziderikus évet (vagyis 87.000 évet) rögzítenek. A
hindu naptárak 33 sziderikus évre (vagyis 850.000 évre) jegyeznek fel
csillagászati megfigyeléseket. Ezek a feljegyzések azt sugallják, hogy a
csillagászat egészen ősi időkbe nyúlik vissza.
Hogyan
lehetséges, hogy néhány régi csillagász – úgy tűnik – nem tudta az igazságot,
míg mások rendelkeztek olyan tudással, amely messze megelőzte a mindenféle
korszerű eszközzel bíró modern csillagászok felfedezéseit? Egy részleges válasz
az, hogy a csillagászat hosszú korokon keresztül titkos tudásnak számított
keleten. A nagy csillagászati beavatások Egyiptomban történtek. Az indiai
beavatások még ennél is régebbre nyúlnak vissza. Azonban nem minden régi
csillagász kapott beavatást, viszont a beavatottak misztériumokkal kapcsolatos
tudása még mindig megoldatlan, mint például a Hold eredetének kérdése.
Ellentétben a
népszerű elképzelésekkel, a csillagászok már nem fogadják el azt az elméletet,
hogy a Hold a Földből szakadt ki. Azt is elvetik, hogy a Hold és a Föld
ugyanabból a kozmikus por- és gázörvényből keletkezett, de azt is, hogy két
különbözőből. Tudományos szemmel nézve a Hold egyáltalán nem lehetne itt. Mivel
azonban itt van, kell lennie más magyarázatnak. E misztérium titkos tanát –
csakúgy, mint a csillagászat más kérdéseit is – H. P. Blavatsky az 1888-ban
kiadott A Titkos Tanítás-ban magyarázza meg.
A beavatottak
azt tanították, hogy naprendszerek milliárdjai léteznek a maguk bolygóival
együtt. De még csak néhány éve annak, hogy a csillagászok bejelentették az
első, a miénktől eltérő naprendszerben található bolygó valószínű felfedezését.
Az ősi tudomány a Naprendszerben ötnél több bolygóról tudott, és ismerték az
Uránuszt és a Neptunuszt is, csak más neveken.
Ezek az
Adeptusok azt tanították, hogy a látható Nap csupán tükröződés, a benne lévő
valódi Nap izzó burka. Azt mondták, hogy a valódi Nap az egyetemes élet vagy
elektromosság központja, a fizikai nap pedig az Isteni Sugárzás gyújtópontja és
tartálya. Az Isteni Sugárzás vagy élet a fizikai síkon atomi energiaként
nyilvánul meg. A látható Nap az elektromágnese erők egyik csomagja. Az ismert
és ismeretlen alkotóelemekre azt mondták, hogy azok a „külső köpenyben”, vagyis
a kromoszférában találhatók. A napfoltokról – amelyek feltűnése ciklikusan,
minden tizenegy évben megfigyelhető – azt tartották, hogy a „nap-szív”
összehúzódásának következményei, ami életenergiát lök ki a Naprendszerbe.
A fizikai Nap
természetével kapcsolatos ősi tanítások alapjában véve azonosak a késő XX.
század csillagászati elméleteivel. Korunk csillagászata szerint a Napot
gyakorlatilag kimeríthetetlen atomi energiaforrás táplálja. A Napról ma azt tartják,
hogy 75% hidrogénből és 23% héliumból áll. A hidrogén atomok fuzionálnak, ekkor
keletkezik a hélium, és ez a folyamat energiát termel. A Nap hatalmas mágneses
mezőjét ma úgy mutatják be, hogy minden tizenegy évben átpolarizálódik, amikor
megnőtt mennyiségű töltött részecskét és sugárzást bocsát ki. Ez a
sugárzás-kibocsátás a napfolt-tevékenység folyamán a legerősebb. A sötét foltokról
ma azt gondolják, hogy a Nap összehúzódásának területeivel kapcsolatos, ahol
kisebb aktivitás észlelhető.
Az ősi és a
modern csillagászat tanulmányozása megmutatja, hogy mindkettő tartalmaz olyan
tanításokat, amelyek a teozófia alaptételei között megtalálható egyetemes
igazságok kifejeződései. A teozófia első alaptétele a megnyilvánult univerzum
Ok Nélküli Okának abszolútságára vonatkozik. A változatlan, örökkévaló és
mindenütt jelenlévő tér hasznos szimbólum arra, hogy segítsen az elmének
felfogni azt, ami valójában megismerhetetlen – az Egyetlen Abszolút Valóságot,
az Istent. Minden, ami ebből az egyetlen abszolút alapelvből megnyilvánul, a
tudat és az anyag kétszeres aspektusával rendelkezik. A homogén ős-szubsztancia
végső fokon a fizikusok által ismert komplex, heterogén fizikai anyagként nyilvánul
meg. A tudósok még mindig keresik ezt az ős-szubsztanciát, aminek létezését
intuitív módon fogadják el.
A modern
asztrofizikusok úgy hiszik, hogy valamennyi csillag és bolygó egy ősi
szubsztanciából fejlődött ki. Egy bizonyos ponton ez az őseredeti szubsztancia
a kozmikus por és világító gázok örvénylő felhőivé sűrűsödött, amiket
nebuláknak neveznek. Olyan eszközöket használnak számos nebula fényének
elemzésére, mint a spektroszkóp. Viszont az az elképzelés, hogy a világok,
naprendszerek és csillagok nebulákból keletkeznek, rendkívül ősi tanítás. A ősi
anyag vagy a „világanyag” létezésének elmélete, amely szétszóródott a térben
nebulaszerű állapotban, a legtöbb ősi szentírásban megtalálható.
Az ősi
tanítások alapján, hogy a Nap és a bolygók az őseredeti anyag ugyanazon
nebuláris sűrűsödéséből fejlődtek ki, H. P. Blavatsky visszautasította a
nebula-elméletet abban a formájában, ahogyan azt Kant és Laplace eredetileg
ismertették a XVIII. században. Az eredeti elméletük azt tanította, hogy a bolygók
akkor keletkeztek, amikor a Nap gyors forgása kivetette magából anyagukat. A
modern csillagászat módosított nebula-elmélete – amit 1944-ben fogalmaztak meg
– azt állítja, hogy a Nap és a bolygók egyetlen hatalmas nebula különböző
mértékben besűrűsödött rész-nebuláiból alakultak ki. Azon kívül, hogy az ősi és
a modern tanítások hasonlítanak, mindketten rámutatnak arra, hogy az univerzum
egy homogén szubsztancia-princípiumból keletkezett.
A teozófia
második alaptétele a periodicitás vagy a ciklikusság törvényének egyetemességét
tanítja. Napjaink csillagászata nemcsak a Föld, a Hold, a bolygók és az üstökösök
ciklikus keringési pályáját vagy forgását figyelte meg, hanem azt is tanítja,
hogy a naprendszerek, a galaxisok és galaxis halmazok is egy középpont körül
keringenek vagy forognak. Az ősi csillagászok azt tanították, hogy a Pleiádok
csillaghalmaz (Fiastyúk) a galaxisunk középpontja, amely körül Napunk és Naprendszerünk
kering. 1914 óta a csillagászok több csillagképben fedeztek fel jelentős számú
csillaghalmazt, amik közül az egyik csillaghalmaz a Pleiádok. A csillagászok ma
úgy gondolják, hogy a Nap és a Naprendszerünk a Pleiádokban található középpont
körül kering, egyes csillagászok pedig úgy vélik, hogy ez a pont egyben a galaxis
középpontja is. Nemcsak az figyelemre méltó, hogy az ősi és a mai csillagászok
egyetértenek ebben a kérdésben, hanem az is, hogy a független kutatásuk
igazolja a ciklikusság egyetemességének tanát.
Ennek az
egyetemes törvénynek egy másik vetülete a karma – a természet tévedhetetlen
törekvése, hogy mindenhol visszaállítsa az egyensúlyt, ahol csak az megbomlott.
Egyik alapvető ősi csillagászati tanítás az volt, hogy minden forma a centripetális
és a centrifugális erők közötti egyensúly eredménye. Ezen erők közötti
egyensúly határozza meg az égitestek körforgását. A modern csillagászatban az
asztrofizika három törvénye – amely megmagyarázza minden világ, naprendszer és
galaxis elrendezését, forgását és keringési pályáját – a karma egyetemes
törvényének kifejeződései, amely az ellentétes erők egyensúlyában ölt testet.
Az asztrofizika első törvénye a gravitáció törvénye. Egy tárgy által egy
másikra kifejtett vonzóerő összefüggésben van az adott tárgy másik körüli
mozgásával. Az égi mechanika törvényeit Kepler és Newton dolgozták ki. Az
asztrofizika második törvénye a centrifugális és a centripetális erők közötti
egyensúllyal kapcsolatos. A harmadik törvény, az impulzusmomentum megmaradása
azt mondja, hogy ha egy tömeg összehúzódik, akkor gyorsabban forog.
Az
újraszületés tanítása a ciklikusság törvényén alapul. A fizikai síkon ezt a folyamatot
újra megtestesülésnek nevezzük. Ilyenkor ugyanazon korábban is létező
szubsztancia különböző formákban történő újbóli testet öltésére gondolunk. Az
ősi tanításokban a Napra úgy tekintettek, mint az elemek tárházára, amiből
csillagok, bolygók és más égitestek születnek. A spektroszkóp felhasználásával
a csillagászok elemezték a Nap atmoszféráját, és eredményeiket összehasonlították
más csillagok és nebulák kémiai elemzéseivel. Azt találták, hogy az elemek
gyakorlatilag ugyanazok.
Egy másik ősi
tanítás szerint, amikor egy Nap szétrobban, kiszórja mindezeket az elemeket a
térbe. Ezekből az elemekből végül új csillagok és bolygók keletkeznek egy másik
naprendszerben. A modern csillagászok szerint, amikor egy csillag felrobban,
egy nova vagy szupernova jön létre, ami kiveti anyagát és energiáját a térbe,
amiből aztán majd új világok keletkeznek. Úgy vélik, a Napunk egy második
generációs csillag. Más szavakkal: olyan csillagból keletkezett, ami egy
korábbi korban felrobbant. Ismét érdemes megjegyezni, hogy az ősi és a modern
tanítások egyaránt a folyamatos újra megtestesülés alapelvét tartalmazzák.
A teozófia
harmadik alaptörvénye a fejlődés folyamatának egyetemességével kapcsolatos. Az
ősi tanítások szerint van a világ fejlődésének egy természetes folyamata. Röviden
összefoglalva: az őseredeti szubsztancia (nebula) egyik magját energiával
töltik fel egy éppen széthullott csillagtest felszabadult princípiumai. A
nebula összesűrűsödik egy üstökösszerű objektummá, ami a téren keresztül
vándorol, miközben további kozmikus szubsztanciát gyűjt be anyagába. A
gyorsabban mozgó üstökösök parabolikus pályát követnek, amikor egy nagyobb
tömeget megközelítenek, és így képesek elkerülni a megsemmisülést. A lassabban
mozgó üstökös elliptikus keringési pályára áll, aminek eredményeként
asszimilálódik a nagyobb anyagtömegbe. Az üstökös-anyag végül, ha sikeresen
vándorol, csillaggá válik, ha sikertelenül, akkor feloszlik. Egy későbbi
állapotban, amikor ez a csillag befejezi fejlődési ciklusát, szétrobban, a
darabjait szétszórja a térben, amelyek azok elkezdenek vándorolni, anyagot összegyűjteni,
végül nekiállnak kialakítani bolygókat. Amikor a bolygó befejezi fejlődési ciklusát,
meghal, és egy hold keletkezik. Az általa kivetett energia egy új nebula-anyag
tüzét szítja. A mi Holdunk egykor szintén bolygó volt. Amikor meghalt, miután
elérte fejlődés ciklusa végét, energiáit kidobta a térbe, ami Földünk
kialakulásához vezetett.
Az ősi és a
modern csillagászat tanításai közötti egyre nagyobb egyetértés rendkívül
figyelemreméltó. Fontos azonban felismernünk, hogy ezek a csillagászati
megfigyelések az egyetemes filozófiai alapelvek fizikai szintű kifejeződései.
Az adeptusok felismerték, hogy az égi jelenségek az örökkévaló igazságok
konkrét, szimbolikus kifejeződései. Hivatkoztak a csillagászati megfigyelésekre,
és felhasználták azokat, amikor a tanítványokat ezekre a filozófiai elvekre és
a természet törvényein és az egyetemes igazságokon alapuló erkölcsre oktatták.
A csillagászati megfigyelések – a múltban és a jelenben egyaránt – felhasználhatók
az élet harmóniájának és egymástól fügésének, a hatás-ellenhatás törvényének és
az egyének, nemzetek és fajok ciklikus felemelkedésének és lehanyatlásának
szemléltetésére. Végül is az ősi és a modern csillagászat tanulmányozása során
az ember megérti azt, ami miatt felfelé és kifelé tekintünk.
lap tetejére
5. rész: A
GEOLÓGIA
Amikor
elmélyedünk a régi korok tudományának tanulmányozásával, találkozhatunk olyan
ősi tanítással, amely a Föld természetéről azt mondta, hogy a bolygó nem egy
nagy csomó sűrű anyag, hanem inkább egy dinamikus lény. Mégis csak mintegy
negyven éve történt meg, hogy a geológusok kezdték felismerni a Föld dinamikus
természetét.
A klasszikus
geológia célja a Föld kutatása, hogy feltárja keletkezését, történetét és
szerkezetét. Claude Allegre, a Párizsi Egyetem Földtani Tanszékének professzora
a The Behavior of the Earth [A
Föld viselkedése] című könyve előszavában elmagyarázza a modern geológia
átalakulásának természetét és következményeit:
„… a
kontinensek vándorlásának elmélete a földtudományok átalakulásának sarokpontja,
amit az elmúlt három évtizedben megtapasztaltunk. E nélkül a modern geológia
napjainkban elképzelhetetlen lenne”.
A kontinensek
vándorlásával együtt jár az óceánfenék állandó megújulása, következésképpen a
földköpeny dinamizmusa és a Föld belsejének és felszínének összekapcsolódása
is. Ezen elmélet fényében a Föld élővé válik, változó lénnyé, akinek
„fiziológiája” csak akkor érthető meg, ha globálisan tanulmányozzuk. A
hagyományos geológia főként kőzet-meghatározásból, a geológiai korok
időtartamának megállapításából, metszetek és térképek készítéséből állt. Korunk
geológiája sokkal élőbb és kevésbé statikus.
A Föld nem
halott bolygó volt, aminek geológiai aktivitását a felszínén megjelenő víz
keltette életre, hanem dinamikus és fejlődő bolygó, aminek állandóan változó
felszíne, megjelenési formája, a szárazföldek és tengerek, a magasságok és
mélységek, a szigetvilágok és fennsíkok eloszlása csak felszíni visszatükröződési
annak a nagyívű mozgássorozatnak, amely a mélységeit élteti. A Föld ma egységes
rendszernek tűnik, a logikai rendszerek modern értelmében, a dinamikáját
egymással összefüggő okok szabályozzák, viselkedése pedig olyan összetett és
globális, mint egy élőlényé.
A Föld
dinamizmusának ez a modern elképzelése az óceánok és kontinensek születésével
és újraszületésével kapcsolatban valójában nagyon is régi. H.P. Blavatsky Titkos Tanítás-ban megemlíti, hogy a hindu Puránák mítoszai a sok
kiemelkedés és lesüllyedés, valamint a víz és a szárazföld állandó váltakozásának
allegóriái, amelyek felölelik a Földünk legkorábbitól a jelenlegiig tartó
geológiai korszakait. A Vishnu Puráná-ban Brahmâ – miután rájön, hogy minden
földet víz borít – vadkanként ölt testet, és felemeli a föld felszínét az óceán
fölé. Ez után Brahmâ felhalmozza a hegyeket a Földön. Megteremti a földfelszínen
mindazokat a hegyeket, amelyek elégtek az előző teremtés folyamán. A Földet hét
kontinensre osztja, ahogyan korábban is volt. Amikor csak a föld ismét elsüllyed,
Brahmâ felölti vadkan alakját, hogy újra felemelje.
A Kalika Purána leírja a hegyek kialakulását és eltűnését, a vulkánkitöréseket, az óceánok
kiürülését, az árapály hullámokat, mindazt, ami része a kontinensek vándorlása
és az óceánok születése modern elméleteinek.
Az ősi
elképzelés, hogy „a Föld változtatja a bőrét”, megjelenik a lemez-tektonika
modern geológiai elméletében, amivel a kontinensek és az óceánok kialakulását
magyarázzák. A Föld felszíne vagy kérge részekre oszlik, amiket lemezeknek vagy
kontinentális lemezeknek hívnak. Ezek a lemezek elmozdulnak az egyiktől a másik
irányába, és ennek eredménye a kontinensek széthasadása és vándorlása. Ahol
ezek a lemezek távolodnak egymástól, ott óceánfenék keletkezik. A folyamatos
vándorlás eredményeként más óceán-fenekek pedig eltűnnek. Ahol két lemez
egymásba ütközik, új kontinens keletkezik egy hegylánc mentén. A geológusok úgy
vélik, hogy a Himalája az indiai és az eurázsiai lemezek összeütközése során
keletkezett. Hasonlítsuk össze ezt az elméletet H.P. Blavatsky magyarázatával
más szárazföldekkel kapcsolatban, ahogyan ez megtalálható az ősi
szentírásokban. Az egyik ilyen magyarázat „a Föld felszínének periodikus és
teljes megváltozására vonatkozik, amikor a kontinensek eltűnnek, hogy helyet
csináljanak az óceánoknak, az óceánok és tengerek pedig hevesen elmozdulnak, a
sarkok felé hömpölyögnek, hogy átadják helyüket az új kontinenseknek”. (Titkos
Tanítás)
Az a modern
elképzelés, hogy a Föld élőlénynek tekinthető, teljesen összecseng az ősi
felfogással, és mindkettő egy teozófiai alapelven, az élet egyetemességén
nyugszik. Az ősi és a modern geológia közötti hasonlóság megdöbbentő, ha azokra
egy másik teozófiai alapelv – a periodicitás törvénye egyetemességének –
fényében tekintünk. Egyik ilyen ciklus a sziderikus év, ami 25,868 évig tart,
és a Föld tengelyének periodikus változásaival, és a globális klíma periodikus
változásaival van kapcsolatban. Száz évvel ezelőtt a tudósok elutasították a
Föld tengelyében beálló bármilyen változást és annak kapcsolatát az
éghajlattal. A modern geológusok gondolkodása azonban megváltozott.
Azt az
elméletet, hogy a Föld pályájának változásai felelősek a jégsapkák előretöréséért
és visszahúzódásáért, Milutin Milankovics, jugoszláv tudós dolgozta ki. James
Hayes kutató és társai a palisadesi (New York) Lamont-Doherty Geológia
Kutatóintézetben bebizonyították, hogy a Föld éghajlata 10,000, 41,000 és
22,000 éves határozott és egymást átfedő ciklusok szerint változik, amelyek a
földpálya alakjának, a bolygótengely dőlésszögének és annak az iránynak a
változására utalnak, ahová a tengely mutat.
A modern
geológia sok földtani ciklust ismer. Vannak közöttük eseti és periodikus
ciklusok. Az eseti ciklusok szabálytalanul, míg a periodikus ciklusok szabályos
időközönként ismétlődnek. Egy vulkánkitörést esetinek, de a jégkorszakokat és a
tengerek szintjének változásait periodikusnak tartják. Vannak ciklikus
változások az üledékrétegekben is, amelyek hossza évszázados nagyságrendtől a
néhány millió évig terjednek. A fő geológiai ciklus, amit a modern geológusok a
földfelszín kialakítójának tartanak, az erózió, az üledékek lerakódása, a
süllyedési és kiemelkedési folyamatok, amik a hegyeket formálják.
Egy másik példa arra, hogy a geológia ősi és modern tanításai fokozato-san egybeolvadnak, a Föld korával kapcsolatos. Száz évvel ezelőtt a Föld korára vonatkozó legrégibb időpontot megadó becslés körülbelül 500 millió évet adott meg. Ez a durva becslés elsősorban az
üledékképződési sebességen és a fenn-maradt fosszíliákon alapult. 1896-ban Henri Becquerel véletlenül felfedezte a radioaktivitást. Később Ernest Rutherford bebizonyította, hogy minden radioak-tív elemnek van felezési ideje. Ez az az időtartam, amely bármilyen adott meny-nyiségű radioaktív elem számára az atomjai felének elvesztéséhez szükséges.
(A bomlási folyamat végére nem radioaktív elemek maradnak.) A radioaktív ele-mek – mint például az uránium – felezési ideje alapján ma széles körben úgy tartják, hogy a Föld 4,5 milliárd éves. Ennél a módszernél csak az a probléma, hogy egy bizonyos üledék-réteg korára mondjuk, 6 millió évet ad meg, miköz-ben az üledéksor
valódi vastagsága az adott rétegben 100 ezer év alatt kialakul-hat. Így bár a radioaktív bomláson alapuló kormeghatározás módszere néhány nyugtalanító kérdést hagy a modern geológusokra, mégis el kell ismerni, jelen-tős mértékben meghosszabbította a Föld korát azokhoz a becslésekhez képest, amelyek a Titkos Tanítás
születésének korában voltak elterjedtek. A teozófiai irodalom nem ad saját értéket a Föld korára, hanem az ősi hindu időszámítás elfogadását javasolja. A kozmikus és földi események ezen időszámítása szerint a bolygói lánc kialakulása mintegy 2 milliárd évvel ezelőtt kezdődött meg (lásd: Titkos Tanítás).
E sorok írója itt megenged magának egy személyes megjegyzést: szá-momra, aki a „civil életben” is a földtani tudományokkal foglalkozom, az ősi és a modern tudomány összehasonlításakor az egyik legnagyobb kihívást a Föld életkora jelentette. A jelenleg elfogadott geológiai érték
és az ősi hindu időszá-mítás között túlságosan nagy az eltérés. Ha a teozófia ebben a kérdésben téved, akkor semmi garancia nincs arra, hogy más területeken igazak az állításai. Az ősi tanítások szerint Földünk tehát mintegy 2 milliárd éve keletkezett, és még nagyjából ugyanennyi ideje van hátra. El kell ismerni,
a geológusok találtak olyan kőzeteket, amik jelenlegi mérési módszereik szerint 3 milliárd évesek, de a mérések során olyan feltételezéssel élnek, amivel az okkult fizika nem ért egyet: eszerint a földi radioaktív izotópok felezési ideje az időben állandó, most ugyanannyi, mint egy milliárd éve volt. A teozófiai kutatások szerint a kémiai
elemek ugyanúgy fejlődnek, mint az élet más formái, és az időben változnak, összetettebbé, bonyolultabbá válnak. Ha az Univerzumban a galaxisoktól kezd-ve az amőbáig minden formában megtestesülő dolog születik, kibontakozik, majd visszahúzódik és megsemmisül, vagyis állandóan változik, akkor ez alól éppen a kémiai elemek lennének kivételek?
Ebben az esetben viszont a radioak-tív kormeghatározás (főleg a régmúlt esetében) teljesen hamis eredményeket ad, ez lehet az egyik magyarázat az ősi számítások és a jelenlegi tudomány közötti eltérésre.
A földön állva
az mozdulatlannak tűnik. Viszont egy másik nézőpontból rátekintve tudjuk, hogy
minden 365 nap alatt megkerüli a Napot. Ennek a pályának a hossza mintegy 1
milliárd kilométer. A Földnek kb. 110 ezer km/órával kell száguldania, hogy
befejezzen egy fordulatot egy év alatt. Az évmilliók perspektívájából szemlélve
a modern geológusok dinamikus élőlénynek fogadják el. Hasonlóképpen abból a
nézőpontból, amit az ősi és a modern geológia tanulmányozása ad, az olyan
elképzelések alapján, mint az élet egymásrautaltsága és a periodicitás
törvényének egyetemessége, az látszik, hogy ezeknek ki kell fejeződniük azokban
a folyamatokban, amik a Föld kialakulását és fejlődését irányítják.
lap tetejére
6. rész: AZ
ANTROPOLÓGIA
Az
antropológia szó szerint „az ember tanulmányozását” jelenti, de a modern
tudományos megközelítés azonosította az emberiség eredetével és történetével.
Korunk antropológusa megpróbál elméleteket felépíteni az emberiség eredetére és
fejlődésére, sok tudományágból származó adatok alapján. Ezekbe beletartoznak az
őskövületeknek, a geológiai üledékrétegeknek, a mai állatfajok biomechanikai és
genetikai összetevőinek és az összehasonlító anatómiának az elemzései.
Az emberiség
eredetével és történetével kapcsolatos teozófiai tanítások az ősi fennmaradt
feljegyzéseken – ezek némelyike letűnt civilizációkból származik – és az
Adeptusok megfigyelésein alapulnak. Ezek a tanítások alapjaiban különböznek a
modern antropológusok elméleteitől, azonban nem ütköznek a tudományos
tényekkel, és nem mondanak ellent az ősi civilizációk szentírásaiban található
mítoszoknak és allegóriáknak sem. A hindu Puránák, a kaldeai töredékek és a
Biblia történetei allegorikusan fejezték ki az ősi tanításokat az emberiség eredetéről
és történetéről.
Az emberiség
életkorával kapcsolatban a teozófiai tanítások szerint az ember, a gondolkodó –
szülessen akár férfi, akár női testben – 18 millió éve jelent meg a Földön. A
legutóbb Afrikában megtalált őskövületek alapján a modern antropológia 5 millió
évre teszi az ember korát. Szerintük az emberiség lényegesen fiatalabb, mint
amit a bölcsesség-vallás mond, de sokkal idősebb annál a százezer évnél, mint
amit az antropológusok száz éve állítottak. Talán egy napon az antropológusok
még régebbi maradványokat találnak, amikor majd a megfelelő helyen keresgélnek.
Az emberiség
eredetével kapcsolatban a teozófia azt tanítja, hogy az ember nem az állati
birodalomból vagy az emberszabású majomból fejlődött ki. Sokkal inkább az
emlősök és az emberszabású majmok fejlődésére volt hatással az ember. A mai
antropológusok elméleteiket majomszerű maradványok felfedezéséből – amelyek
sokkal régebbiek, mint az ismert legkorábbi emberi maradványok – és az emberszabású majom és az emberi test
közös tulajdonságainak elismeréséből vezetik le. Amint megértjük az asztrális
test és a karma törvényének természetét és jelentőségét, ezek a tények
összeegyeztethetőkké válnak a teozófiai tanításokkal.
A teozófia, az
ősi bölcsesség-vallás egyik modern megjelenési formája, azt feltételezi, hogy a
belső Ember, a Gondolkodó eredetében isteni, és fejlődése során a természet
egyetemes törvényeit követi. A természetben működő ciklikus felemelkedéseknek
és bukásoknak megfelelően az emberiségről is azt mondják, hogy a tudás és a
civilizáció hatalmas magasságait érte el a múltban. A modern antropológus, aki
a természet fizikai részében megfigyelhető néhány fejlődési folyamat megértése
alapján dolgozik, azt az elméletet állítja fel, hogy az emberiség primitív
körülményektől elindulva biológiailag, intellektuálisan és kulturálisan fejlődött
ki a mai ember szintjére. Az emberiség fejlődésének teozófiai megközelítése nem
tartalmazza a fizikai fejlődés folyamatát, viszont elsődleges fontosságot
tulajdonít annak a szellemi és értelmi serkentőerőnek, amely megelőzi és
vezérli a fizikai fejlődést.
Ha beleássuk
magunkat a teozófiai tanításokba az emberiség ősiségével kapcsolatban, ki kell
jelentenünk, hogy az emberiség végső eredetét pontosan még nem ismerjük, mert
az Ember, a halhatatlan Gondolkodó születése szinte elképzelhetetlenül távoli
múltba nyúlik vissza, nem is ezen a bolygón történt, hanem egy korábbi világban
vagy rendszerben. Viszont úgy tanultuk, hogy amikor a halhatatlan Gondolkodó
először megjelent ezen a bolygón – 18 millió évvel ezelőtt – akkorra itt az
emberi forma olyan szintre fejlődött, amely alkalmas volt az értelemmel
rendelkező lény testet öltésére. Azt mondják, hogy ez a harmadik gyökérfaj vagy
a lemuriai faj idején történt. A lemuriai kontinens a ma Ázsiának nevezett
kontinenstől délre, a mai Indiai- és Csendes-óceán területén létezett.
A fajok
osztályozásának modern elmélete attól függ, hogy milyen biológiai jellemzők
variációit használják fel az emberek besorolásához. Az antropológusok
figyelembe veszik a nyelvet, a geológiai helyszínt, a testfelépítés jellemzőit,
a termetet, az arckifejezést és a bőrszínt az emberiség fajainak megkülönböztetésére.
Mindezek az osztályba sorolások a külső megjelenésen és a fizikai különbségeken
alapulnak. A teozófiai tanítások szerint az emberiség eredetét tekintve egy, de
fejlettségi fokát tekintve különböző fajokból és azokon belül különböző
egyedekből áll. Nem létezik születésénél fogva felsőbb- vagy alsóbbrendű faj,
léteznek viszont eltérések a fizikai, pszichikai és spirituális érzékek és
képességek fejlettsége terén. Hét faj fejlődik ki Földünkön. Valójában csak
egyetlen hatalmas faj létezik hét sajátos feladat- és képességcsoporttal. Korunkban
a fajok összekeveredtek egymással, és valamennyi fajt képviselik napjaink
úgynevezett fajaiban. A fajok keveredésének előnye az, hogy minden faj megkapja
mindegyik másik erőinek és képességeinek előnyeit.
Az emberiség
régmúltba nyúló eredetéről az ősi vallások szentírásai és egyéb leletei
tanúskodnak. Ezek bizonyítják azt a teozófiai tanítást, hogy az emberiség legkorábbi,
nemekre tagozódott fajai a korai mezozoikumi időkben jelentek meg, a geológiai
jura korban, a hatalmas őshüllők korában. A Zohar, a zsidó kabbala egyik része
megemlíti, hogy a kígyó, amely Évát elcsábította, olyan volt, mint a „repülő
teve”! Az ősi zoroasztriánus szentírásokban Ashmogh egy óriási kígyó
tevenyakkal. A Biblia megemlíti a repülő tüzes kígyókat, Jób könyve pedig
Leviathant. Az ősi babiloni cserepeken és a legrégibb pagodákban található ősi
japán és kínai rajzokon és szobrokon repülő őshüllőket találunk, amelyek a
pleistosaurusra és a pterodactilusra emlékeztetnek. Mivel vannak képek a repülő
őshüllőkről, és kipusztult vízi állatokat festettek és írtak le őseink, és
mivel ezen állatok létezésére a fosszília-bizonyítékokat csak nem túl régen
fedezték fel a modern antropológusok és paleontológusok, ésszerűnek tűnik a
tanítás, hogy az ember egykor szemtanúja volt ezeknek a teremtményeknek, és
hogy az ember fizikailag sokkal nagyobb volt a mai embernél, és egy fényes,
átlátszó, félig kocsonyás lény volt.
Az állatok
megkövesedett maradványai, amiket a mai antropológusok arra használnak, hogy a
fejlődés eseményeinek időrendjét rekonstruálják, a bolygónk korábbi
korszakaiban élt állattípusok éterikus, fátyolszerű, asztrális maradványai,
amelyek kivetültek a fizikai tárgyiasulásba, és megszilárdultak, ahogyan a Föld
besűrűsödött. Miután ezeket a leülepedett üledékek különböző szintjein megtalálták,
azt gondolták, hogy bizonyos geológiai korban léteztek, amiket az adott
üledékek képviselnek, de valójában ezek sokkal régebbi korokban asztrális formákban
létező élő fajok voltak.
Mégis a mai
antropológusok elmélete szerint az emberi lény az emlősállatok alacsonyabb
formáiból alakult ki, amik nyomait részben a kövületekben fedezték fel. A
teozófia tanítása ezen a ponton ma még eltér a modern fejlődési elmélettől. A
Föld jelenlegi fejlődési ciklusában az ember az állatok előtt jelent meg. Az
emberi „állat”, amely a második gyökérfajt alkotta, még éteribb volt, amint a
harmadik gyökérfaj. Az emlősöket létrehozó asztrális modellek e második
gyökérfaj „embereinek” asztrális formáiból kialakult adaptációk voltak. Ezek az
alacsonyabb emlősök asztrális gyökér-formái – beleértve az alacsonyabb rendű
majmokat is – fokozatosan „megszilárdultak”, ahogyan az emberiség harmadik
gyökérfajának félig-asztrális formáival is történt.
Ezek az emlős
formák tovább szilárdultak, követték a harmadik gyökérfaj szilárdulási
folyamatát, majd pedig a fizikai evolúció ismert folyamatát. Ez megmagyarázza a
majom-szerű leletek létezését, amelyek időben megelőzik az ismert emberi
maradványokat. Ami az emberszabású majmok és az emberi lények közös
tulajdonságait illeti, az anatómiai hasonlóságok és a majmok emberies
tulajdonságai annak a kereszteződésnek a következménye, amely a harmadik gyökérfaj
emberei és az állati birodalom hatalmas nőstényei között történt, aminek során
az emberszabású majmok létrejöttek.
Így az
asztrális állati gyökértípusok léteztek a harmadik emberi gyökérfaj előtt, de
fizikai megjelenésük és számtalan fajjá való elkülönülésük csak a harmadik faj
megjelenése után történt meg. Ugyanezt a fejlődési sorrendet találjuk meg a
Bibliában is. A Genezis első fejezetében az állatok, bálnák és a levegő
madarainak teremtése az ember előtt történik, de a második fejezetben először
Ádám teremtése történik meg, és csak utána az állatok megformálása a földből.
Az első fejezet állatai azok az asztrális gyökértípusok, amelyek megelőzik a
harmadik fajt. A második fejezet földből kialakított állatai az állati evolúcióra
és fizikai megjelenésükre utal, ami a harmadik faj megjelenését követi. Ádám és
Éva édenkerti története, a bőrruha megszerzése, a Jó és Rossz Tudásának Fájáról
evés a harmadik faj allegorikus története, annak fokozatos fejlődése az
asztrális formától a fizikai formáig, különválása két nemre, és az öntudat
megszerzése a halhatatlan lelkek vagy az elme lényeinek inkarnációin keresztül.
A különböző
embercsoportok jellegzetességeinek változatosságát a bennük testet öltő
lelkekre jellemző változatosságok hozzák létre. Ezeket a különbségeket a lelkek korábban, a fejlődés előző
szakaszaiban szerezték meg. Valamennyi szellemi lélek lényegét és eredetét
tekintve azonos, de kifejlesztett képességeit és erőit tekintve minden egyed
különbözik a másiktól.
Ez elvezet
bennünket a primitív embertípusok európai, ázsiai és afrikai felfedezéseinek
végiggondolásához, amelyek azt sugallják az antropológusoknak, hogy az ember
egy főemlősből fejlődött ki, ami végül felegyenesedett. Az ilyen primitív
típusokat – mint a neandervölgyi ember – magyarázva H.P. Blavatsky kijelenti,
hogy ezek nem annyira a modern ember előhírnökei voltak, sokkal inkább a
negyedik, vagy atlantiszi faj degenerálódott leszármazottainak maradványai
voltak. Azoknak a nemes atlantisziaknak a maradványai, akik megmenekültek a
megsemmisüléstől, és akik ötödik gyökérfajunk ősei voltak, nem Európában vagy
Afrikában találhatók meg, hanem azokban a magas hegyekben, amelyeket Közép-Ázsia
fennsíkjai vesznek körül.
Összegezve, az
antropológiával kapcsolatos teozófiai tanítások nem mondanak ellent a modern
antropológusok által összegyűjtött csekély mennyiségű adatnak, viszont nagyon
különböznek a modern elméletektől. Sokkal távolabbi múltra teszik az
emberiséget, és egy olyan fejlődéstörténetet mutatnak be, amelyet a
periodicitás törvénye és az emberi tudat és akarat hatása vezérel.
lap tetejére
7. rész: A
PSZICHOLÓGIA
A pszichológia
fő feladata mindig az volt, hogy leírja azokat a tényeket, amelyek az emberek
belső életének jelenségeire vonatkoznak, és azok kapcsolatát a „külvilággal”.
Mint minden tudománynál, itt sincsenek olyan tények, amelyek elszigetelten
léteznének az adott tudomány elméleti hátterétől. Egyik pszichológiai
szükségszerűség, hogy az elme úgy kezeli a jelenségeket, mint ami a
kvantummechanika számára is alapelv, vagyis hogy az észlelő nézőpontja befolyásolja
az észlelést. Ezért a pszichológia egy másik döntő fontosságú feladata az, hogy
az észlelt adatokat logikus és következetes rendszerré alakítsa, ami a
gyakorlatban alkalmazható. A pszichológia célja mindig az, hogy az emberekkel
kapcsolatos ismereteket körét úgy kiterjessze, hogy az emberek egyre jobban
megértsék önmagukat és kapcsolatukat a világgal, és ennek segítségével fejlesszék
másokkal való egyéni kapcsolataikat.
Az ősi
pszichológia területét és nézőpontját semmi elegánsabban és szabatosabban nem
fejezi ki, mint a Bhagavad Gita.
Ebben az ősi hindu szentírásban arra a pszichológiai, filozófiai és erkölcsi
bölcsességre, amit Krishna megbeszél Arjuna-val, visszatérően a „Legfelsőbb
Szellem tudományaként” utalnak. E kifejezés értelmezéséhez a pszichológiai
kulcsot alkalmazva, a Legfelsőbb Szellem az egyetemesen szétáradó és örökös
tudat, amely a természet minden birodalmában megnyilvánul, de különböző
mértékben fejeződik ki. A végső cél, ami felé az ősi pszichológia halad az,
hogy az öntudat ismerje fel spirituális azonosságát minden lénnyel, és az
egyéni Én egységét a Legfelsőbb Szellemmel.
A pszichológia
mint olyan, nem létezett a nyugati világban a XIX. században. E század
tudományos elméletei vagy nem vették figyelembe, vagy pedig szembe is helyezkedtek
a „Legfelsőbb Szellem tudományával”. De azzal, hogy minden figyelemét a
személyiség viselkedésére és belső tevékenységére, valamint az emberi agy
összetettségére és szerepére fordította, a XX. század modern pszichológiája
jelentős lépéseket tett az ősi pszichológusok nézőpontja irányába.
Ahogyan az ősi
pszichológusok a tudat különböző síkjait és állapotait kutatták, úgy
összpontosítanak a modern pszichológiai iskolák az emberi elme különböző
szintjeire vagy dimenzióira. Ahogyan az ősi pszichológusok tudták, hogy a
Legfelsőbb Szellem tudománya végső soron a közvetlen intuitív bölcsesség
kérdése, úgy néhány modern pszichológiai iskola különböző technikákat használ a
befelé irányuló megfigyelésekre és intuícióra. Ahogyan az ősi pszichológusok
tudták, hogy léteznek olyan módszerek, amelyekkel az ember tudásszintje
kiterjeszthető a Legfelsőbb Szellem megismeréséig, úgy néhány modern
pszichológiai iskola technikákat tanít az ember tudatának kiterjesztésére, és
módszereket kínálnak a pszichológiai és spirituális kibontakozásra. Ahogyan az
ősi pszichológusok tudták, hogy a személyes én elképzelése illuzorikus és a
lélek-bölcsesség akadálya, úgy a modern pszichológusok is felismerték a személyes
én mulandó természetét. Megszerkesztett és fejlődő elgondolásnak tartják,
amelyet legalább annyira alakítanak a belső erők, mint a külsők.
A XIX.
században a pszichológia a neurológia és a fiziológia tudományos diszciplínáira
korlátozódott. Mivel a XIX. sz. biológiai megközelítéseiből növekedett ki,
eredetileg elsősorban a személyiség és a mentális betegségek kifejlődését
magyarázta. A modern pszichológia diszciplínáján belül a dolgok
megközelítésének három általános módja van, ezek a pszichoanalitikus, a viselkedési
és a megismerési-társadalmi megközelítés.
A
pszichoanalitikus megközelítés megalapítója Sigmund Freud volt. Ideggyógyász
volt, akit különösen a hisztérikus mentális betegek érdekeltek. Az ilyen
embereknél olyan fizikai tünetek és abnormális viselkedések jelentkeztek,
amiket nem lehetett megmagyarázni az agy és az idegrendszer anatómiai ismeretei
alapján. Ráadásul ezek az emberek nem tudtak semmilyen tudatos okot vagy
indokot adni abnormális viselkedésükre. Freud hipotézise az volt, hogy ha egy
ember olyasmit csinál, amit nem tudatosan vágyik megtenni, akkor az oknak tudat
alattinak kell lennie. Azt feltételezte, hogy az emberek mentális életének nagy
része tudat alatti, ami túl van a normális éber állapotukon. Kifejlesztette a
pszichodinamika elméletét, ami egyszerűen fogalmazva azt állítja, hogy az
emberek többszörös és egymásnak ellentmondó mozgató erőkkel rendelkezhetnek, és
ha egy erő nem fejeződik ki, akkor léteznie kell egy másik erőnek, ami
blokkolja azt. Ezek pszichodinamikai folyamatok, amelyek az egyén számára öntudatlanul
működnek, függetlenek az agytól és az idegrendszertől, és amelyek az általa
pszichoanalízisnek nevezett irányított önvizsgálat módszere segítségével
felhozhatók tudatos szintre. Freud elméletei vitatottak voltak, de
felállították a modern pszichológia-tudomány díszleteit.
A késői XIX.
század tanúja volt a modern pszichológia egy másik fő megközelítési módszere
megszületésének is, a viselkedéstanénak. Az első fő viselkedéskutató egy orvos
volt, Iván Pavlov. Véletlenül fedezte fel a klasszikus kondicionálás
törvényeit, amikor a kutyák emésztési folyamatait tanulmányozta. A kutyák
normális esetben az étel megpillantásakor, vagy szagának megérzésekor kezdenek
nyáladzani. De ha egy csengő szólal meg abban a pillanatban, amikor a kutya
enni kap, az állat hamarosan „megtanul” nyáladzani a csengő hangjára. B. F.
Skinner vitte tovább ezeket a kutatásokat a XX. században. Elsősorban az érdekelte,
hogy az emberi viselkedéstan hogyan vezethető le a tanulás törvényeinek megfigyeléséből.
A viselkedéstan három alapelve a következő: van valamilyen „megerősítő” dolog a
környezetben, ami növeli annak valószínűségét, hogy az adott viselkedés újból
megismétlődik. Egy „negatív megerősítő” lép fel, amikor egy ártalmas inger
megszűnik, és ez növeli annak valószínűségét, hogy az adott viselkedés
megismétlődik. Végül az ártalmas inger alkalmazása „büntetést” eredményez, ami
csökkenti annak valószínűségét, hogy az adott viselkedés megismétlődik.
Az elmúlt
30-40 évben tört előre a megismerési-társadalmi megközelítés, napjainkban ez a
legszélesebb körben elfogadott pszichológiai paradigma. A kognitív
(megismerési) megközelítés a viselkedéstanból nőtt ki olyan értelemben, hogy a
tanulási törvényekkel kapcsolatos. Viszont a kognitív elmélet szakemberei
felismerték, hogy nem minden tanulást kondicionál a környezet, sok más mód
létezik, ami segítségével tanulnak az emberek.
A
pszichoanalízis alaptétele az, hogy a vágyak motiválhatják a viselkedést, még
akkor is, amikor az ember nem tudja felismerni, megmagyarázni és irányítani a
vágyai vagy viselkedését. A viselkedéstan alaptétele az, hogy a jutalom és a
büntetés elvárása kondicionálja az emberi viselkedést. A kognitív megközelítés
felismerését, amely szerint az attitűd összességében fontos ahhoz, ahogyan az
ember érez, tanul és viselkedik, a Bhagavad
Gita ötezer évvel ezelőtt részletesen megtárgyalta.
A modern
pszichológia túljutott eredeti szándékán, hogy a személyiséget, a viselkedést
és a betegségeket tanulmányozza. Létezik egy fokozatos fejlődési irány a
„Legfelsőbb Szellem tudománya” irányába.
Dr. Ira Progoff The Death and Rebirth of Psychology (A pszichológia halála és
újraszületése) című könyvében a szerző rámutat arra a tiszta eredményre, amit a
modern pszichológia elért, amikor újra megerősíti az embert abban, hogy ő egy
spirituális lény. Ez a tendencia eltávolodik azoktól a paradigmáktól, amelyek
az emberi lényt csupán biológiailag vagy materialista módon kezelik, olyan
nézetek felé, amelyekhez hozzátartozik az ember spirituális természete is.
„Az új típusú
pszichológia alapját az a felfogás jelenti, amely az emberre a pszichológiai
mélység és a spirituális magasság lényeként tekint… Az új pszichológia végső
feladata, hogy helyreállítsa az ember kapcsolatát az élettel… Feladata, hogy kapcsolatba
hozza a modern embert az élet fenntartó és teremtő erőivel… és tegye az embert
azok számára elérhetővé a tapasztalások szempontjából, amiket meg tud tanulni
önmaga önmagán belül megvizsgálni”.
Egy másik
irányvonal, amely elvezet a „Legfelsőbb Szellem tudományához”, a fejlődés-pszichológia
alaptételeinek elterjedésében látható. A fejlődés-pszichológia a modern
pszichológia azon ága, amely az emberek pszichológiai fejlődését kutatja,
különösen a fejlődő én-elképzelésük tükrében. A nyugati pszichológia vizsgálja
az emberi tudat szintjeit a hajtóerőkkel, a hajlamokkal és a vágyakkal való
viszonyában, és tanulmányozza annak szintjeit egy egységes, független és egyedi
ego tudatosságának fejlettségével való viszonyában is. Most néhány nyugati
pszichológus felteszi a kérdést, vajon az emberi tudatnak nincsenek magasabb
szintjei? Néhányan arról beszélnek, hogy a világ nagy misztikusai és bölcsei az
emberi tudat egy magasabb szintjét képviselik, amely túl van téren, időn és
személyiségen. Megvizsgálva e misztikusok és bölcsek tanításainak
feljegyzéseit, és elegyítve azokat a keleti pszichológia-rendszerek alapelveivel,
néhány nyugati pszichológus olyan elméleti paradigmákat kifejlesztésén
dolgozik, amelyek tartalmazzák egy „Magasabb Én” és egy abszolút, egyetemes
tudatállapot elismerését, mint az emberi elme fejlődésének végső célját.
Látható egy
harmadik irányvonal is a modern pszichológia fejlődésében a „Legfelsőbb Szellem
tudománya” irányába, a parapszichológia alapelveinek elfogadásában és
elterjedésében. A Legfelsőbb Szellem bármilyen tudománya szükségszerűen
felöleli olyan törvények, erők és folyamatok megértését, amelyek láthatatlanok,
rejtettek, vagyis okkultak. Annak ellenére, hogy sok pszichológus kerüli, és
szándékosan elhallgatja a pszichikus jelenségekkel kapcsolatos témákat, a
pszichológusok arra kényszerülnek, hogy figyelembe vegyék és feltárják ezeket a
jelenségeket a bizonyítékok és a XX. században jelentkező érdeklődés
robbanásszerű növekedése következtében.
A The Journal of Parapsychology egyik
cikkében, amely a parapszichológia fejlődéséhez való pszichiátriai
hozzájárulást tekintette át, a szerző, Julie Eisenbud kijelenti:
„Minden esetre
sok pszichiátriailag képzett megfigyelő járult hozzá a parapszichológia
fejlődéséhez… A pszichiáterek által a parapszichológia területén tett legtöbb
megfigyelés a telepátiával és a tisztánlátással kapcsolatos…”
Ebben az
összefoglaló véleményben két fő fejlesztési irány jelent meg a pszichikus
jelenségek tanulmányozása terén. Az egyik a statisztikai módszerek gondos
finomítása volt az ilyen jelenségek valóságossága bizonyítékainak rögzítésére,
a másik olyan technikák alkalmazása, amelyek lehetővé teszik, hogy a pszichikus
jelenségekre a teljes emberi lény részeként tekintsünk. A második fejlődési
terület irányába mutató folyamat fokozatosan gyorsul, amit a szerző Freud számlájára
ír.
Freud 1949-ben
kiadott „Pszichoanalízis és telepátia” című cikkében adta meg az ilyen
kutatásokhoz az alaphangot.
„Tovább nem
tűnik lehetségesnek, hogy félresöpörjük az úgynevezett okkult tények vizsgálatát, olyan dolgokét, amelyek az emberi elme és a testi psziché ismerterőitől eltérő pszichikai erők valóságos létezését megengedni látszanak, vagyamelyek mentális képességekről tanúskodnak, amelyekben mostanáig nem hittünk.
Az ilyen típusú kutatás elvégzése halaszthatatlannak tűnik… Semmiképpen sem magától
értetődő, hogy az okkultizmus terén fokozódó érdeklődés veszélyt jelent a pszichoanalízis
számára. Éppen ellenkezőleg, az ember a kettő között kölcsönös vonzódásra
számíthat. A hivatalos tudomány mindkettőhöz ugyanazzal az igazságtalan és
gőgös lekezeléssel viszonyul… Az általánosan elfogadott pszichoanalízisnek, ami
szemben áll mindennel, ami szűk látókörű, semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy
ezeket a tekintélyeket önfeláldozó módon megvédje. Nem ez lenne az első
alkalom, hogy a pszichoanalízis támogatná az átlagemberek homályos, de
megingathatatlan, ösztönös megérzéseit az értelmiség dölyfös képzelt tudásával
szemben. Így a pszichoanalízis és az okkultisták közötti szövetség és együttműködés
elfogadhatónak és ígéretesnek tűnik. (Psychoanalysis
and the Occult)
Mindezek azt a
tendenciát jelzik, hogy a modern pszichológia olyan úton halad, amely elvezet a
Legfelsőbb Szellem tudománya megszületéséhez nyugaton is. Miközben a
pszichológusok nagy többsége még mindig a pszichodinamikai, viselkedéstani és
megismerési-társadalmi iskolákkal azonosítja magát, más pszichológusok kezdik
felismerni, hogy e megközelítések sem önmagukban, sem közösen nem fedik le az
emberek belső életének minden megfigyelhető jelenségét. A „Magasabb Ént” és a
lélek rejtett erőit és képességeit a modern pszichológia már nem támadja,
sokkal inkább fokozatosan felismeri az emberi létezés valóságaként.
lap tetejére
|