Nagyiday Adrienne cikke:
Gondolatok a megkülönböztető képességről
Az ősi
bölcsesség tanításai szerint a szellemi felemelkedés ösvényére való rálépés egyik
feltétele a megkülönböztető képesség kifejlesztése, elsajátítása. Lássuk, mit is
mond A
Mester lábainál c. könyvecske erről. „A
kvalifikációk közt első a megkülönböztető képesség; ez alatt rendszerint
a való és valótlan közti különbségnek azt a felismerését értjük, ami az embert
arra indítja, hogy rálépjen az Ösvényre. Valóban ez, de ennél sokkal több, és
gyakorolni kell nem csak az Ösvény elején, hanem minden további lépésnél,
minden nap, mindvégig.”
Ha a mulandót,
a maradandót és az örökkévalót igyekszünk megérteni, előbb-utóbb rá fogunk
jönni, hogy e három kifejezésben bizonyos szempontból nézve benne van az egész
világegyetem, és az egész ember. Ezek a fogalmak alapvetően különböznek
egymástól, és mégis elválaszthatatlanul, szorosan összetartoznak,
összefüggenek. Minden, ami keletkezik, születik, létrejön, megnyilvánul, a
célja és rendeltetése szerinti pályája befutása és tapasztalatai megszerzése
után visszahúzódik, meghal, az alsóbb világokban megszűnik, ott tehát mulandó.
Tulajdonképpen éppen ezért „valótlan”, mert csak az „igazi valóság” örök és
elmúlhatatlan. Viszont a mulandóság világában a megnyilvánulásoknak a célja és
értelme a tapasztalatok, ismeretek megszerzése, az energia és anyag különféle
szintjeinek „átszellemesítése”, hogy egyre alkalmasabbá váljanak a szellemi
valóságok, igazságok kifejezésére. A teljes kozmikus megnyilvánulás alsó három
szintje (a mentális vagy gondolati világ, az érzelmi vagy asztrális világ és a
fizikai világ), a mulandóság világa, mert ebben élnek és működnek a látszólag
különvált részek, mert keletkeznek és elmúlnak. Ezeken az energia- és
anyagszinteken túl – valójában benne – vannak a maradandóság világai. Ezek
messze meghaladják a fizikai, az asztrális és az alsó-mentális szinteket és
világokat, ugyanakkor magukba foglalják azok állandóan keletkező és elmúló
változásait. A „születés… meghalás” folyamata
csak az anyagból létrehozott formákra érvényes, az azt létrehozó és fenntartó
élet soha nem hal meg!
A maradandóság
világainak jelenségeit már csak nehezen értjük meg, mert közülük sok minden
messze meghaladja értelmi képességeinket. A maradandó lét e világaiból áramlanak
ki a periodikus megnyilvánulások, megszületések és elmúlások sorozatai. Az ősi
bölcsesség szerint mindezek előtt és után örökkévalóan létezik a
transzcendencia mindent átfogó és tartalmazó óceánja, az örökkévalóság, az
Abszolút, amiről már egyáltalán nincsenek fogalmaink.
Az ember, vagyis
a mikrokozmosz kicsiben teljesen az Univerzum, a makrokozmosz elrendezését
ismétli, azt tükrözi, úgy épül fel. A mulandó, a halandó, a személyes énje, a
személyisége az alsó világokban él és működik. A halhatatlan Énje, az
egyénisége vagy lelke pedig a maradandóság világában van. A személyes én és a halhatatlan
Én eredete és forrása a transzcendencia világában található, soha nem szakad el
a kezdet és vég nélküli „Önvalótól”.
Itt lakunk egy
nagyvárosban, a kereskedelem, az üzlet, a közlekedés, a szórakoztató ipar
állandóan itt örvénylik körülöttünk. Mindenütt emberek, akik úgy vélik, hogy
szorgalmasak, okosak, amikor a fentiekkel foglalkoznak. Holott az igazság az,
hogy mind a valótlanban, a kívülállóban működnek, legtöbbjük még azt sem tudja,
hogy létezik egy belső, egy szellemi világ, amely sokkal fontosabb minden
tekintetben, sokkal értékesebb, mint a külső világ. Ebben játsszuk el a
szerepünket, de csak amennyiben a belső, igazi élet megköveteli, és ebben a
színészekhez hasonlítunk. A színészek a színpadon igyekeznek jól játszani a
szerepüket. De miért játszik a színész a színpadon? Azért, mert egy másik
életet kell élnie, olyan életet, amely folytatólagos és összefüggő. Más
alkalmakkor más szerepeket játszik, úgy, mint mi, amikor más testetöltésben
újra jövünk, és másfajta testeket viselünk. A színésznek akkor, amikor játszik,
megvan a maga valódi élete, mint magánember, és mivel nemcsak ember, hanem
művész is, úgy érzi, hogy annak a belső, igazi életnek tartozik azzal, hogy a
színpadon, az ideiglenes életben jól játssza a szerepét. Minket is, amikor
sikeresek akarunk lenni itt, az ideiglenes életünkben, ez az indító ok vezérel,
a nagy valóság, amely mögötte rejtőzik, és amelynek ez a külső élet csak igen
kis része. Ha ezt egyszer megértettük, meglátjuk azt is, hogy a külső élet
aránylag milyen lényegtelen. Az egyetlen, ami számunkra igazán fontos, hogy jól
játsszuk a szerepünket, és hogy kötelességeinket teljesítsük.
A való és
valótlan kérdése tehát egy olyan mély metafizikai kérdés, amit az Ösvényre
lépőnek már kezdetben tisztáznia szükséges. Fentiek alapján csupán kétféle
ember különböztethető meg a világon, az olyan, aki tud, és az olyan, aki nem
tud. Az ember vallása, faja egyáltalán nem fontos, a külső eltérések nem
számítanak. Azok, akik nem tudnak, mind olyanért dolgoznak, ami csak egy életre
szól, és azok, akikben már megszületett a felismerés a való és valótlan
mibenlétéről, azok célja a legmagasabbért való munka életeken át.
A valónak és
valótlannak sokféle változata van. Állandóan, nap mint nap különbséget kell
tennünk magunkban a helyes és a helytelen, a fontos és a lényegtelen, a hasznos
és a haszontalan, az igaz és hamis, az önző és önzetlen között.
Többnyire a
helyeset akarjuk cselekedni, mégsem sikerül minden esetben. Ismerjük azt az
állapotot, amikor valami munkánk akad, amit el kell végeznünk, de a fizikai
testünk inkább lustálkodni, sétálni, enni és inni akar. Asztrális testünknek is
megvannak a maga kívánságai, mert szereti a heves rezgéseket, tehát szinte
megköveteli, hogy éles szavakat használjunk, vagy irigyeljünk valakit vagy
valamit, esetleg sóvárogjunk valami után. Mentális testünk pedig arra vágyik,
hogy büszkén sokat tartson magáról és kevesebbet másokról. Elgondolkodtunk már
azon, hogy valójában ki kívánja ezt, ki akarja mindezt? Igazi Énünk vagy csak a
különböző testeink? Meg tudjuk-e különböztetni igazi Énünket a testeinktől? Ura
tudunk-e lenni alsóbb testeinknek, amik tulajdonképpen nem mások, mint
szolgálóink a tapasztalati világban? Ezért is kell a megkülönböztető képesség,
hogy folyamatosan mérlegeljük önmagunkban, kik is vagyunk valójában, és mivel
azonosítjuk magunkat? Világosan látnunk kell, hogy a múlandó testeink nem mi
magunk vagyunk.
Mi, emberek
általában tele vagyunk előítéletekkel, sokan ezt szokták azonosítani a helyessel.
Az előítéletek nagyon mély családi, társadalmi vagy kulturális gyökerűek, és mivel
a többség így gondolkodik vagy cselekszik, hajlamosak vagyunk úgy gondolni,
hogy az a helyes. Előítélet lehet olyan dolog, amiben évszázadokon keresztül
hittek, vagy amit valaki, egy tekintélyszemély valaha mondott vagy képviselt. Igyekezzünk
a józan ész segítségével magunkat
megszabadítani az előítéletektől, és magunk megítélni, hogy valami ésszerű-e, és
szelíd józansággal, kedvesen és nyugodtan tenni, amit mi helyesnek tartunk. Meg
kell tanulnunk önállóan gondolkodni és megszabadulni azoktól a bilincsektől,
amit az előítéletek okoznak.
A Mindenségben
fejlődő életek a fejlődés különböző fokain állnak, így nem támaszthatók
mindegyikük számára ugyanazok a követelmények, és nem is várható el tőlük ugyanazon
feladatok ellátása sem. Általánosságban elmondható, hogy az a helytelen, ami
késlelteti, vagy akadályozza, visszahúzza a fejlődést, és az a helyes, ami segíti
a fejlődést az isteni természet irányába. Annak megítéléséhez, hogy mi a helyes
és helytelen egy adott egyén számára, figyelembe kell vennünk, hogy az adott
egyén a növekedés mely szintjére jutott el. A mi helyesünk és helytelenünk
relatív, és mindannyiunknál nagymértékben attól függ, hogy a fejlődés milyen
fokát értük el. Képzeljük el, hogy egy létrát támasztunk valahova a tetőhöz. Tegyük
fel, hogy az egyik ember már öt létrafokot mászott fel, másvalaki kettőt, egy
harmadik pedig a teraszon áll. Tegyük fel, hogy a létra minden foka egy-egy
tevékenységet képvisel, mindegyik erkölcsös és erkölcstelen (helyes és
helytelen) attól függően, hogy mely pontból tekintünk rá. Annak az embernek,
aki az ötödik fokra mászott, a második fokon levő mellé állni leereszkedést,
míg annak, aki a teraszon áll, a második fokon álló mellé állni felemelkedést
jelent.
A helyes és a
helytelen között az Ösvény felé törekvő nem ismerhet megalkuvást. Sok esetben világos
számunkra, hogy legmagasabb eszményeinket azonnal nem lehet keresztülvinni,
mint ahogy egy hegyet sem lehet egy lépéssel megmászni. De ha valaki valóban
meg akarja mászni a hegyet, minden lépést úgy kell megtennie, hogy a csúcsot
egy percre sem szabad elfelejtenie, és tudnia kell, hogy minden lépése közelebb
visz hozzá.
Különbséget
kell tennünk a lényeges és a lényegtelen között. Lényegtelen dolgokban mindig
engedjünk másoknak. Megfigyelhetjük, hogy amivel a legtöbb ember leginkább törődik,
az valójában nem sokat számít, apróság, részletkérdés. Ami valóban fontos, az
valami olyan tevékenység, munka, amit el kell végeznünk, ezért akaratunkat arra
a célra összpontosítjuk, és a többit a maga útjára engedjük. (Ez esetben az
emberek általában azt állapítják meg, hogy milyen kellemes emberrel is van
dolguk, akivel remekül együtt lehet dolgozni.)
Meg kell kísérelnünk
felismerni, azaz megkülönböztetni, hogy mit érdemes megtenni és mit nem. Megtevésre
érdemes általában az, amivel az emberek nem sokat törődnek, mivel nem az igazán
fontos dolgok iránt érdeklődnek. Ezt a fajta megkülönböztetést érdemes gyakorolnunk,
és nem haszontalan elfoglaltságokra vesztegetni az időnket. Vizsgáljuk meg,
hogy nem hasztalan időpocsékolás-e órákig szörfözni a tv-csatornák
között, vagy napokon át shoppingolni a bevásárló központokban? Egy még finomabb
megkülönböztetés a hasznos és a kevésbé hasznos tevékenységek között adódik.
Fontos a testi táplálék, de a lelket táplálni még fontosabb. A lelket pedig csak
az táplálhatja, aki tud, és neki kötelessége is a tudás átadása, mások szellemi
segítése. Azt is fontos megkülönböztetni, hogy mit érdemes megtanulni és mit
nem, és ennek a megkülönböztetésnek célja az legyen, hogy bölcsen tudjunk majd
másokon segíteni.
Igaznak kell
lennünk mindenáron, gondolatban, szóban és tettben. Nagyon hasznos gyakorlat értelmünket
rendszeresen ellenőrizni és megfigyelni. Mi az, amit azért hiszünk, mert sok
más ember is így hiszi, mert rég így tartotta a hit, vagy valamilyen könyvben
meg van írva. A gondolkodás nélküli olvasás felületességre ösztönöz. Csak az
igazán a miénk, amit magunk gondoltunk ki, illetve tudatosan bensővé tettünk átgondolással és megértéssel. A
gondolat ellenőrzése mellett rendkívül fontos, hogy gondolataink egységben
vannak-e szavainkkal és tetteinkkel. Ez annyit jelent, hogy sohase tegyünk meg
valamit azért, hogy az embereknek kitűnő véleményük legyen rólunk. És soha ne
tegyünk olyat, még ha egyedül vagyunk is, amiért szégyenkeznénk mások
jelenlétében. Olyannak mutassuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk, legyünk
önmagunk, és ne színleljünk mást, viselkedésünk legyen természetes, túlzások
nélküli.
Jó tanács,
hogy ne tulajdonítsunk másoknak olyan gondolatokat, indítékokat, amiket csak
feltételezünk róluk. Amikor valaki tesz valamit, aminek okát nem ismerjük, csak
megpróbáljuk kitalálni, általában nem valós okot találunk. Ezután azzal
vádoljuk, amit mi gondoltunk róla. A másik gyakori dolog, hogy mivel szinte
mindig magunkra gondolunk, bármit is mond, vagy tesz valaki, azt hisszük, ránk
gondolt. Pedig nem ismerjük a körülöttünk élők bajait, nehézségeit, mert
többnyire nem mondják el. Kellő önuralommal, és
a hibájukkal kapcsolatban elnézőbben kellene viselkednünk.
Gyakori,
valahogy belénk nevelődött hibánk a kritikusság, amikor mindig gyenge pontok
után vadászunk. Mondhatnánk, ez emberi dolog, pedig ez a tulajdonság csupán az
átlagemberé. Ha egyszer valaki hozzákezdett állandóan és komolyan képezni
önmagát, ez azt jelenti, hogy erőfeszítéseket tesz, hogy megváltoztassa saját
természetét. A törekvő igyekszik magát az átlag fölé emelni, éppen azért, hogy képes
legyen segíteni a többieket. Ha így akar tevékenykedni, jobb, ha feladja a
kritizálás csúnya szokását.
Meg kell
tudnunk különböztetni az önzőt az önzetlentől. Mivel az önzésnek sokféle és
kifinomult alakja van, ha úgy is gondoljuk, hogy egyik alakjában végleg kiöltük
magunkból, megjelenik egy másikban. Olyasmin bánkódni, ami saját magunkra
vonatkozik, önzés, ami ráadásul boldogtalanná tesz bennünket. Pedig mennyi
ember gondolja úgy, hogy valami őt nagyon keményen érinti, súlyosan terheli, vagy
valaki felé se néz, nem szereti, stb. Ennek egyetlen gyógyszere – mind a saját
bánatunk, mind az önzésünk ellen – azonnal hozzálátni valakiért tenni valamit. Legyen
minden gondolatod másoké, és akkor nem lesz hely és idő magadra gondolni –
tanácsolják a bölcsek. Ez a legjobb módszere saját hibáink leküzdésének. Az odaadó
önzetlenség legnagyobb értéke az, hogy az odaadás tárgya felé irányított
gondolat annyira elfoglalja az ember teljes lényét, hogy nem is tud másra
gondolni. Ha gondolatainkat és erőinket
jó csatornába vezetjük, a nem kívánatos tulajdonságok lassanként kihalnak. Hibáinkra
gondolva – még a sajnálkozással is – csak erősítjük azokat.
Viszonzás
nélkül, önzetlenül szeretetet adni, ezért semmit sem kívánni, az egyetlen, ami
a szeretet elnevezést megérdemli. Az ilyen önzetlenség nélkül az ember
belekerül a féltékenység, irigység és sok más vágy hálójába. Ha már a szeretet
miatt szenvedünk, ez azt jelenti, hogy jelen van bennünk az önzés is. Kemény
lecke, de tanuljunk meg szeretni anélkül, hogy viszont-szeretetet várnánk. Nem
érezhetünk természetesen mindenki iránt egyformán ugyanolyan mértékű
szeretetet, mint amit például közvetlen hozzátartozóink, gyermekünk iránt
érzünk. Viszont egyformán jóakaratot és szeretetet sugározhatunk mindenki felé,
gyűlöletet pedig egyáltalán senki iránt nem szabad tanúsítanunk.
Buddha
nyolcszoros nemes ösvényében olvashatjuk, hogy az utolsó lépések egyike a
helyes emlékezés. „Gondosan ügyeljetek arra, hogy mire engeditek magatokat
emlékezni. Ha azt mondjátok, hogy nem tehettek róla, de mindenre emlékeztek,
akkor nem uralkodtok emlékeiteken, vagyis elméteken, amely egyik részetek.
Emlékezzetek a helyes dolgokra, és gondosan ügyeljetek elfelejteni minden
mást.” Minden képzelt sérelmet, minden jóság nélküli szót, megbántást tanácsos elfelejtenünk,
viszont emlékezni kell minden jó tettre és jó szóra, amit valaha
embertársainkban megláttunk.
Az igaz és a
hamis közötti különbségtétel utolsó nagy leckéje: felismerni az egyet mindenkiben és mindenben, bármilyen rossznak, gonosznak is
látszik valaki vagy valami kívülről nézve. Mindenben, ami körülöttünk van, meg
kell látnunk az istenit. „Én vagyok a csalók csalárd játéka” – szól az Úr a
Bhagavad Gitá-ban. Ezt a kijelentést néha értetlenül fogadják, pedig igaz, mert
a csalónak ilyen módon kell megtanulnia, amit jobb vagy könnyebb módon nem
akart megtanulni. Ha valaki a természet törvényeit szabályok vagy példák útján
nem tanulja meg, akkor a törvények megtapasztalásával, szenvedéssel, fájdalom
útján kell azt elsajátítania. Minden kockázaton és veszélyen át neki is el kell
érkeznie egyszer majd az egységhez.
Egy van, ami
közös bennünk, az isteni Élet, minden más különböző. Még a reménytelen
gonosztevőben is benne van a jóság egy szikrája. Benne is az egy élet kering. Törekednünk
kell felismerni, hogy ez a közös bennünk, és ha megtaláljuk az érintkezési
pontot ezzel az élettel, megvan a lehetőségünk - és egyben felelősségünk is - embertársainkon
segíteni.
Nagyiday Adrienne
Magyar Teozófiai Társulat |