Nagyiday Adrienne cikke:

VÁGYTÓL A VÁGYTALANSÁGIG

A szellemi ösvény felé törekvők számára egy olyan tulajdonságról írok most, amit megvalósítani egyáltalán nem könnyű dolog, sőt kifejezetten nehéz elérni. Ez a vágytalanság állapota.

Hogy tudja ezt az állapotot megvalósítani az ember ma, a XXI. században, a nyüzsgő mindennapi életben? – kérdezhetné valaki. Hiszen akár az utcán, akár a rádiót, televíziót bekapcsolva, újságot lapozgatva reklámok tömege áraszt el, és ezek kifejezetten a megnyilvánuló vagy éppen a mélyebben lappangó egyszerűbb személyes vágyakat veszik célba. Vágyakat a tárgyak, étkek, a fizikai szépség, az örök fiatalság, a tudás vagy a hatalom iránt. A kulcsszó a megszerezni, kielégíteni és birtokolni.

A fejlődés rendszerében mindennek megvan a maga helye. Az átlagember az evéssel, ivással, szórakozással és hasonlók kielégítésével van elfoglalva, és teljesen hiábavaló lenne számára a vágytalanságról beszélni. Át kell ugyanis esnie a magasabb és kifinomultabb vágyak fokozatain, hogy egyszer eljusson majd a még távolabbi felismerésekhez. Sokan vannak embertársaink között, akik azonosítják magukat vágyaikkal. Azt mondják magukról, hogy ők már csak ilyenek, mert ilyennek születtek, vágyakkal teli. Nem értik, hogy ők tették magukat múltbeli életeik során olyanná, amilyenek most. Nem is gondolják, hogy a saját maguk dolga lenne nemkívánatos természetükön változtatni ebben az életükben.

Mindaddig, amíg egy ki nem elégített vágy boldogtalanná tesz minket, addig azonosítjuk magunkat vágyainkkal. Mindaddig, amíg fel nem ismertük az isteni terv lényegét, a fejlődést, és saját felelősségünket ennek a tervnek a végrehajtásában, addig ez így lesz. Persze azt sokkal jobb felismerni, hogy még nem győztük le teljesen vágytermészetünket, mint azt gondolni, hogy már annyira emelkedettek vagyunk, hogy elkülönítettük magunkat a vágyainktól.

De miért is áll a vágytalanság követelménye az ösvényre lépők előtt? Az ősi bölcsesség azt tanítja, hogy a vágyaink megkötnek bennünket, oda láncolnak ezernyi szállal a karma kerekéhez és az újraszületések kényszeréhez. Kérdés, hogy sikerült-e már felismerni mindezt, és tenni néhány lépést a vágyak megfékezése terén? „Elérheted a vágytalanságot, ha akarod” – olvasható a Mester lábainál c. írásban. Ez a két utóbbi szó mutatja meg, hogy hol van az igazi nehézség. Nem a megszokásban, nem a képességekben, hanem majdnem mindig az akaratban – valamit megtenni –, ez az, ami hiányzik. Ha a szellemi ösvény felé való törekvésbe ugyanazt a mennyiségű akaratot fektetnénk, mint a világi dolgainkba, akkor igen gyors lehetne az egyéni fejlődésünk.

Régebben a földi vágyak helyébe a mennyország utáni vágyakozást állították. A kettő között csupán annyi a különbség, hogy ez utóbbit – az alacsonyabb mentális világba kerülés vágyát – nem lehetett azonnal kielégíteni, és ezzel valamelyest segítették az embert abban, hogy kifinomultabb örömöket keressen, és gondolatban inkább azon időzzön, mint a durvább, alacsonyabb vágyakon. Ezért tárgyalták a menny és pokol témáját a vallások olyan bőségesen.

Mit tehetünk? Az első lépés az, hogy eltöprengünk azon a megállapításon, hogy „én nem vagyok azonos a vágyaimmal”. A vágyak éppen úgy, mint a hangulatok, változóak, és minden, ami változik, az nem az igazi Énünk, ami nincs alávetve ingadozásoknak. Az eszközünk, a személyiség, az alacsonyabb én az, ami „bedől” a változó, a felszíni formai világnak, a máyá délibábjának. Ha valakit a vágyai hajtanak, kielégítetlenséget érez, és ha sikerül kielégítenie őket, újabb és újabb vágy ébred benne, ami ismét annak kielégítésére ösztönzi csillapíthatatlanul. Ha nem sikerül vágyát kiélnie, asztrális teste lehangolt lesz, ha sikerül, akkor meg igencsak feldobott. A változó hangulatok, kedélyállapotok, a lehangoltság és a jókedv közötti ingadozás mutatja, hogy az egyénnek van még javítanivalója önmagán.

A vágy olyan növény, ami sok hajtást ereszt, és lehet, hogy sikerül lecsipkednünk a hajtásokat, de ha a gyökér megmarad, mindig újabb hajtások fognak növekedni. Nézzünk őszintén és mélyen magunkba, és mérlegeljük: vajon minden alacsonyabb vágyunktól megszabadultunk már? A felszínen esetleg már úgy tűnik, hogy igen, de újra és újra, más formában ugyan, de a vágyak ismét előbújnak. Elég nehéz biztosnak lenni abban, hogy igazán uralkodunk rajtuk. Próbára teszik kitartásunkat és erkölcsi erőnket.

A gazdagság és a hatalom utáni vágy a legkülönbözőbb formákba öltözik, nemcsak a pénzzel és a társadalmi-politikai befolyással kapcsolatban jön elő. A hatalom magában foglalja a másokon való uralkodás kívánságát, a beleavatkozást mások dolgaiba, amikor valaki megmondja a másiknak, hogy az mit ne tegyen, vagy azt kívánja, hogy azt tegye, amit ő gondol. Ugye ismerünk példákat, eseteket a környezetünkből? Ha komolyan foglalkozunk a vágytalanság problémájával, hamarosan rájövünk, hogy éppen elegendő dolgunk van a saját alacsonyabb énünkkel, semhogy  még máséba is beleavatkozzunk. Hiszen másokban ugyanaz az ÉN, mint bennünk, de bennük a megnyilvánulás módját ők választják meg, nem mi. Ezért ajánlatos minden beavatkozási hajlamot kigyomlálni magunkból, kivéve, hogyha az a kötelességünk. Például egy ideig támogatnunk kell a gyermekeinket, de amikor a belső Én már képes lesz saját eszközei fölött uralkodni, akkor ennek is el kell tűnnie.

Megköt minden önző kívánság, még ha tárgya rendkívül magasztos is. Azoknak, akik komolyan gondolják a szellemi fejlődést és az ösvényre lépést, nemcsak a magasabb világok utáni vágyat kell feladniuk, hanem a születés és a halál kényszerétől való személyes megszabadulás kívánságát is. Ha teljesen elfelejtettük magunkat, ha másokat segítünk minden tevékenykedésünkkel, akkor nem gondolhatunk arra, ami ránk vonatkozik. A feltétlen szolgálat még nem lehetséges annál, akinek a szíve még valakihez vagy valamihez kötődik. Az egyik Upanishad azt mondja, hogy „Amíg a szív kötelékei el nincsenek szakítva, az ember nem érheti el a halhatatlanságot”. Ez talán első hallásra igen keményen hangzik, ha a szív kötelékeire gondolunk. A szívre, ami éppen a szeretet tulajdonságát jelképezi, aminek a legnagyobb értéket tulajdonítjuk. Az idézet nem azt mondja, hogy a szívnek meg kell törnie, hanem azt, hogy a kötelékeknek el kell szakadniuk azért, hogy a szív semmihez ne legyen kötve. Nem arról van szó, hogy a szeretet nem kívánatos, hanem éppen arról, hogy nem szeretet az, ami köt, amibe az önzés elemei belekeverednek. Ha szeretetünkben bármi olyat találnánk, ami fájdalmat okoz számunkra, akkor önzés keveredett a szeretetünkbe, amit ajánlatos kigyomlálni magunkból. Sok félreértésre adott már alkalmat ez a téma, mert a szeretetet (ami önzetlen) összetévesztették a vággyal (ami önző). Vannak, akik azért, hogy a történésekkel szemben közönyösek legyenek, hogy a szenvedésektől megszabaduljanak, elkerülik a szeretet-teli helyzeteket, és ezzel megkeményítik magukat. Így intellektuálissá, de érzelem nélkülivé válnak. Nem ez az útja önmagunk formálásának. Tudnunk kell nagyszabású érzelmeket kifejezni, de ezek a magasabb Én érzelmei legyenek, nem pedig az asztrális hullámok.

Vannak apróbb vágyak is, amik igen gyakoriak a mindennapi életben. A legtöbb ember szeret kitűnni jól vágó eszével vagy bármi egyéb mással, esetleg szeret a legelőnyösebb formában mutatkozni a többiek előtt, csakhogy besöpörje mások elismerését. Vannak emberek, akik állandóan beszélnek, olyasmiről, amit nem is igazán érdemes meghallgatni.  Közben arra vágynak, hogy rájuk figyeljenek. Pocsékolják az energiájukat, amit hasznos dolgokra fordíthatnának. „Gondolkozz, mielőtt szólsz, hogy amit mondani szeretnél igaz, barátságos és segítő legyen, és ha nincs meg benne ez a három tulajdonság, ne mondd!” – tanácsolják a bölcsek.

Gyakran előforduló vágy a szellemi úton haladóknál, hogy pszichikai képességekre szeretnének szert tenni. Legjobb rögtön az elején tisztázni magunkban, hogy miért is szeretnénk, ha ilyen képességünk lenne, mit akarunk ennek a képességnek a birtokában tenni, mire akarjuk használni? Az indíték ugyanis mindig meghatározó. Nagyon megszívlelendő a bölcsesség mestereinek álláspontja erről a kérdésről. Ne vágyjunk pszichikai képességekre, mert majd megjönnek azok, amikor az a legalkalmasabb lesz a számunkra. Túl korai kierőszakolásuk úgyis sokféle bajt okozhat. Egyébként „ha a tanítvány készen áll, a mester megjelenik” – tartja a régi bölcsesség. Az ilyen képességek megszerzéséhez szükséges időt és energiát inkább a másokon való segítésre használjuk. Ahelyett, hogy esetleg meditációban a mesterek után vágyakoznánk, inkább nézzünk szét magunk körül, milyen munkát végezhetnénk el abban a városban vagy faluban, ahol éppen lakunk, és lássunk hozzá.

Amikor a spirituális úton járó ember meggyőződik valaminek a fontosságáról, valaminek a helyességéről, sok esetben komolyan és lelkesen arra vágyik, hogy másoknak is átadja tapasztalásait. De az emberek csak azt tudják örömmel elfogadni, amit már belülről is igaznak ismernek el, és mindaddig, amíg ezt az állapotot el nem érik, nem lesznek képesek kívülről jövő igazságokat elfogadni. Ilyet rájuk kényszeríteni sokkal nagyobb kárt okoz, mint hasznot. Sok esetben csalódások árán tanuljuk meg, hogy nem segíthetünk egy emberen azon az úton, amelyre még nem kész rálépni. Ilyen tapasztalások útján sokkal nyugodtabbá és kiegyensúlyozottabbá válunk majd, mindig készen a segítésre ott, ahol az hasznos lehet, de félreállva egyéb esetekben. Ne akarjunk senkire semmit ráerőszakolni, ne fullasszuk meg, ne próbáljuk teletömni mentálisan mindazzal a tudással, ami a miénk.

Hogy mennyire sokrétűek a vágyaink, abból látszik, hogy ha halandó énünkre vonatkozó vágyaink már el is múltak, még mindig marad egy vágy bennünk, hogy látni kívánjuk munkánk eredményét. Ha segítettünk valakin, látni szeretnénk a változást, az eredményt. A Bhagavad Gitá így mondja ezt: a munka gyümölcséért dolgozni. Az ősi írások azt mondják, hogy ne foglalkozzunk munkánk eredményével, ne nézzünk vissza, ne keressük, hogy az, akin segítettünk értékeli-e vagy sem, elismeri-e vagy sem a segítségünket, ne várjunk hálát, ne várjunk köszönetet. Ha így tennénk, mindez szintén a vágy megnyilatkozása lenne. Adjunk úgy, ahogy a Nap árasztja ránk életet adó sugarait. És teljesen bizonyosnak kell lennünk abban, hogy ha segítő gondolatainkat elküldtük azoknak, akiknek szüksége volt rá, vagy elvégeztünk valamilyen munkát értük, annak látható vagy láthatatlan eredménye lesz. Különben nem bíznánk a törvényekben, amik mozgatják a mindenséget.

Nagyiday Adrienne

Magyar Teozófiai Társulat